2018. április 26., csütörtök

REPTÁR

Szolnokon voltam tegnap, ahova először nem is gondoltam, hogy elmegyek, aztán másnap hajnalban mégis eszembe jutott, miért ne, ez is csak egy kirándulás, nem olyan drága, ráadásul nagyon jó kapcsolatépítő. Amire nekem most nagy szükségem van annak ellenére, hogy még nem mondtam le teljesen Siófokról. 
                   A végén irtó jól éreztem magam! igaz, kicsit meleg volt már az idő, viszont szellős. A KESZE-sekkel a Keleti bejáratánál taliztunk, már 23-an voltunk, közülük néhányat közelről ismertem. Klári, aki kézilabdás volt, versenyző is, nyugdíjas korában alapította ezt az egyesületet, először Kőbányán. Kőbányai Ezüstkorúak Szabadidő Egyesülete néven. Pontosan nem tudom, valamikor el kellett onnan jönniük, mert két csoportját úgymond lenyúlta egy másik egyesület, bérleti díjat pedig nem tudták már fizetni. Klári egyébként budai volt mindig is, úgyhogy itt talált az unokaöccse révén egy díjmentes bérlésű termet, na ide is költöztek. A Kőbánya helyett kellett egy K betűs szó a KESZE elejére, hogy megmaradhasson a név. Kitalálták, hogy Kortalan, frappáns, nem hülyére koptatott, mint mostanság a szenior vagy szépkorú. 
                   Szolnokra nagyon gyorsan leértünk, onnan egy bérelt kisbusszal néhány perc alatt ott voltunk. Pontban 10-kor nyitott a múzeum, egy rendkívül szimpatikus sportos alkatú, csinos repülős ember, korban kábé hatvanas, a múzeum külső munkatársa kezdte a tárlatvezetést. 
                   A vadászgépek, rakéták eleinte nemigen kötöttek le, de ahogy a pasas előadta, egyre jobban figyelt mindenki, nem pofáztak, mint általában máshol szoktam hallani. Ez egy jó társaság ilyen tekintetben is! Persze a röpzajok kinn ácsorogtak egy elég nagy parkban, mindegyik előátt mondott valamit, felszereléstől, összeállításon át, repülőszerencsétlenségek, katapulták, némi politika is belekeveredett néha, de igen kevés. Jó előadó készsége volt a pasinak, közvetlen, kellemes, barátságos, egyre jobban élveztük az előadást, a gépeket. 
                   A társaságból egyedül Krisztina, akivel már kétszer a klubban is játszottam Rummikubot (nem véletlen az "l" betű hiánya, a játékot Rummicub-nak hívják), kerülte feltűnően a társaságomat. Későbbi megjegyzéseiből, melyek máshova irányultak, kezdtem jobban átlátni, nem feltétlenül engem utál, bár játék közben néha rám szólt, hogy most a játékra kell figyelni, merthogy néha valakivel plusz mondatokat is váltottam. Az ő természete ilyen, sok mindent kifogásolt, természetesen nem az illetőnek a szemébe mondva, hanem, ahogy ismerjük az effajta stílusokat, mellékesen morgott. Kíváncsi vagyok, hányan játszunk ma a klubban, de akkor se félek, ha megint egy asztalhoz kerülünk. Ami igaz, igaz, valóban vigyáznom kell, nem másról beszélni, bár én utálom, ha az ember játék közben nem mondhat másról egy szót sem, csak a játékra figyel. Más lesz a versenyen, ha az embernek oda kell figyelnie majd, ahogy a rejtvényversenyeken is szokás, kuss lesz számomra minden más.
                 A kabai versenyre már jelentkeztem Sándornál, írta, hogy ezen a héten beszéljünk telón, azonban tegnap múzeumnyitás előtti hívásomra nem vette föl a mobilfont, és azóta nem is hívott vissza. Viszont ma ott lesz a klubban és vélhetően meg tudunk valami jó kis odaközlekedést tőle. Ugyanis néztem, Szolnokról lehetne ugyan vonattal menni, de fél napba telik. 
                 Visszatérve az egyesületi tagokra, nagyon sok kedves emberrel találkoztam, akik ugyanolyan természetesen szólítottak meg, mint ahogyan én őket, teljesen ismeretlenül, de már tudva, hogy egy helyre tartozunk. Ha nem is megy mindig mindenki mindenhova. 
                 Az egyesület vezetőjével, egyben a zenés torna vezetőjével azonban hazafelé a vonaton már mélyebben elbeszélgettünk, megtudtam, hogy apukája volt pilóta, innen a repülőgépek iránti nagy érdeklődése. Három gyereke, sőt unokái is vannak, azelőtt sportolás után a nyugdíjig tanított valahol. Ami nagyon meghatott engem és közelebb vitt hozzá, az volt, hogy odafigyelt arra, amit mondtam, ráadásul szívélyesen érdeklődött, hogyan találtam rájuk, és azt is végighallgatta. Ami nem semmi manapság, eddig olyan emberekkel voltam körülvéve, akik kérdeztek valamit, de a válaszomat félig se hallgatták meg, már közbevágtak. Ha jól belegondolok, a siófokiak között is több van ilyen, mint a meghallgatós fajta, és ez se semmi. Mivel én mindig meghallgatom a másikat, mielőtt beszélnék, ez most friss jó hatással volt rám és egész kedélyállapotomra. 
                Mindezeket összevéve, depibogyó felejtve, a jóra kell koncentrálni, a továbbiakban még több élmény vár ezekkel az emberekkel, sarjaimmal is egyre jobb a kapcsolatom.  Nem árt, ha az ember élete végére kicsit bölccsé válik és nem a múlt szemétségeivel törődik.

Nincsenek megjegyzések: