2018. március 3., szombat

Intuíció? ördög?

Régen foglalkoztat a kérdés. Hirtelen belevág a fejembe egy dolog, amitől nem bírok elszakadni, de utána kiderül, hogy teljesen hiábavaló volt, néha egyenesen káros megtenni, amit az a bizonyos valami javasolt. Ezt hívják intuíciónak, amiről már évtizedek óta tanulok, hogy muszáj rá hallgatni, agykontrollban is ez volt a legelső, amit sulykoltak. A legelső, ami beugrik, azt csináljuk. Elgondoltam ezerszer, hány rossz döntés született így tőlem, aminek a kárát utólag szenvedtem sokáig. Az intuícióról mint jó dologról szoktak beszélni, na de jó volt az nekem, amikor ilyeneket kaptam? nem. Nemcsak sok mindenről lemaradtam, hanem ilyen alapon nagyon rossz döntéseket is hoztam, aminek a következménye is szörnyű volt. Akkor engem valamiért az ördög kísért? honnan tudom, mikor hallgassak valóban az intuíciómra, az első beugrott gondolatra? ha az életem során egyaránt értek pozitív és negatív késztetések? mikor jó hallgatni az intuícióra és mikor nem kéne?
                Évek során sokszor előfordult, hogy nem bírtam szabadulni a belém vágó gondolattól: "nem zártad el a gázt az étel alatt!" - néha már a kapuban megtörtént, így vissza is fordultam megnézni. És el volt zárva. Máskor a buszon ültem, a valahányadik megállótól mentem vissza. El volt zárva. Kitaláltam erre egy jó megoldást: fölírtam fehér papírra a három bűvös szót hatalmas betűkkel: GÁZ! VILLANY! VASALÓ! szót a bejárati ajtóra, a kilincs fölé ragasztottam. Elindulás előtt mindig tudatosítottam magamban, gáz elzárva, villanyok lekapcsolva, vasaló kihúzva. Évek múlva már észre se vettem a cédulát, az ellenőrzések mindig a fejemben voltak.
                De, amikor elzárás, kihúzás, lekapcsolás idején már a következő teendőmre gondoltam, amiért elindultam, a mozdulat már nem élt bennem, ezért vissza kellett mennem meggyőződni. Mindig el volt zárva, lekapcsolva, kihúzva. Talán egy esetben nem és akkor örültem, hogy hallgattam az intuíciómra.
                De az a figyelmeztető gondolat is intuíció, amikor mégis el van zárva, kihúzva, lekapcsolva?
                Tegnap találkozóra készültem lányommal, unokáimmal. Ebédre kockára vágott krumplit főztem, bele egy krinolint. Rohamtempóban ebédeltem meg a krinolint mustárral, kenyérrel, majd a lábasra tettem egy kezembe akadó tányért fedő gyanánt. Jött a busz, fölszálltam, leültem. Már az első megálló előtt súgást kaptam: nem zártad el a gázt, alig volt már lé a krumpli alatt, le fog égni, egy idő után elkezd füstölni, vajon mi lesz azután. Elkezdtem pörgetni a képet csukott szemmel, de nem találtam meg azt a mozdulatot, amikor elzártam a gázt, legalábbis félrehúztam volna a lábast fölüle. Miután ez mostanában egyre többször fordult elő, a gáz mindig el volt zárva, újra elkezdtem a filmet pörgetni, és még mentem néhány megállót. Mindig elhessegettem a gondolatot, bizonyára elzártam, hiszen mikor kivetetm a krinolint, komótosan megettem, az legalább tizenöt perc, mert sosem kapkodik evésnél, sőt még olvastam is közben Kiss Lajostól A szegények életét. Utána betettem a tányért a mosogatóba, öltöztem, vissza a konyhába, eltettem a kikészített flakon vizet, az előtérben öltözködtem. Tehát a krinolin kivétele után legalább 25 perc eltelhetett, s mivel láttam, hogy kevés víz van még a krumpli alatt, bőven leéghetett, megéreztem volna a szagot. 
              De a gondolat vissza-visszatért, egyre vadabbul. Már az égő lakást láttam magam előtt, jönnek a tűzoltók, törik be az ablakot, oltják. Hol a tulajdonos? a Ferenciek tere a hetedik megálló, leszálltam, átrohantam az ellenbuszhoz. Nézem a mobilomat, 15 perc telt el indulásom óta, tehát ha a gázt nem zártam el, már elfőhette azt a kevés levét, sőt már ég le, de talán még csak füstöl, ha valaki észrevette és hívta a tűzoltókat, mire megérkeznek, tán ott leszek. De a füstgomolyag, lángok, betört ablak látványa egyre jobban kísértett. Ütött az utolsó órám, gondoltam, mert ha ezt látom, mikor leszállok a buszról, megvárom a forgalmat és egy gyorsan közeledő autó elé vágom magam. Végre meghalok, felőlem jöhet a tűzoltóautó, a mentők szinkronban. 
              Rudas-fürdő, Gellért-fürdő, Móricz-körtér, Kosztolányi, Karolina út, Szent Imre kórház, Tétényi utca 30. Itt szállok le. Már a megállóból látom, hogy semmit nem látok. Föl a földszintre, nyitok, nem érzek semmit. A gáz el volt zárva. Félóra idegeskedés egy újabb szög a koporsómban. Mi ez, ha nem az ördög műve?
              Egy történet, amikor ez az intuíció igen sokat, tíz órát késett. Vasárnap készültem operaelőadásra, Wagner Lohengrin. Reggeli után még betettem a sütőbe, dupla fóliába tekerve egy fél bumeráng sütőtököt, két nagyobb céklát, szintén dupla fóliába zárva. Egészen lekapcsoltam a gázt. Megebédeltem, öltöztem, és másfél óra múlva kezdődött az előadás a Klebelsberg Hugó művházban, dvd-lejátszóval nagy vászonra vetítettek itt havonta csodálatos operákat. Így láttam sok olyat, amit a tévében nem adtak, élőben pedig soha meg sem nézhettem volna. 
            A hosszú kezdő csodálatos, szeráfi zene már alfába ringatott, és így volt ez később is, nagyjából 8-ig. Pesthidegkúttól nagyon hosszú az út Pestszentlőrincig, de most sem bántam. 
            Moszkva téren fölszálltam a 4-esre, amivel a Corvin-negyedig kell menni a metróhoz. A Blaha Lujza teret épp elhagytuk, és persze most is folyvást csukott szemmel voltam. Akkor hasított belém a gondolat, hogy elzártam-e én a gázt? Pörgettem én a filmemet, de sehogyan sem jött be a gázelzáró mozdulat. Evés, öltözés, nem, vissza se mentem a konyhába. Mire a metróból kiszálltam és a 194-esre vártam, amíg a 13 megállón végigrohant a majd éjféli busz, már halálbiztos voltam benne, hogy a gáz nem volt elzárva. A legrosszabbra voltam felkészülve: a lakás kiégve, ablakok kitörve, az alattam-fölöttem lakók mind engem fognak hibáztatni, okkal. 
             Kifordulok a sarkon, onnan már látni az ablakaimat az ötödiken. Semmit nem látok rajta. Száz lépés, nyitom a kaput, föl a lifttel, nyitom a bejárati ajtót. Semmit nem érzek. Megyek a konyhába, egyenesen a gázhoz - nincs elzárva! akkor mi? hogyan? nem értettem semmit. Kinyitom a sütőt, na ezt nem kellett volna! dől a füst, vágni lehet. Nyitom az ablakot, le se vetkőztem, nagyon hideg március vége volt. Megyek a többi helyiségbe, mindenhol nyitom az ablakokat - legalább egy óráig tartott, amíg a füst kiszállt, a szag maradt. Ott térdeltem a szoba közepén és imádkoztam, egészen a didergésig. Van Isten, megúsztam! nem égett le a lakásom. Mikor már le tudtam feküdni, elalvásig azon járt az eszem, hogy-hogy nem éreztem meg, haza kell jönni, bármi más ok miatt - túl hosszú volt az opera, Wagner nem egy könnyű műfaj, keveset hallgattam tőle, az irgalmatlan hosszú áriák, néha már-már unatkoztam. De semmi jelet nem kaptam, hogy induljak. Miért? hogy-hogy? Emlékek villantak belém, pár hónapos volt Anikó, még kint laktunk anyámnál, felöltöztettem, kiállítottam a kocsit a verandára, majd visszajöttem, és mikor a cipőt fűztem, csaknem egyidőben kaptam a gondolatot, rohanjak kifelé, nincs lefékezve a kocsi. Ezzel pontosan egyidőben már hallottam is a nagy huppanást. A kocsi leszáguldott, felborult, leemeltem a gyerekről, pontosan alatta volt egy pléd, nem látszott, hogy baja lenne. Még sírni sem ért rá. Ugyan csak tanácsadásra mentem akkor az orvosi rendelőbe, szóltam, hogy nézze meg egy orvos. Megúsztuk. 
             Máskor is kaptam jelzéseket, hogy valahova menni kell, valamit csinálnom kell, és tényleg mindig volt is valami, csináltam is valamit, de legtöbbször nem kellett volna. Mikor a hülyeségeket csináltam, miért vitt rá az erős késztetés? az intuíció, hogy annak meg kell lennie, meg is volt, csak rosszul sült el, nagyon rosszul. Akkor az intuíció volt vagy az ördög maga? éld meg ezt a rosszat, muszáj!!!
             Szellőztetés közben nem bírtam megállni - azt is bár ne tettem volna! - kivettem egy tálra, mikor már fogni lehetett, a duplafóliás csomagokat. Mikor már hozzá tudtam nyúlni, kezdtem kicsomagolni őket. Tökéletesen szénné voltak égve. Később a barátnőm elmagyarázta, így működnek a szénégetők, szinte levegő nélkül, betakarva. Fotóztam, jó ideig meg is volt a kép, most nem találom már. A lakásban napokig nagyon rossz szag volt. Következő szombaton elmentem egy szentendrei barátnőmhöz, és hiába voltam ott már kétszer, keringtem a kertes övezetben órákig, nem találtam oda. Estefelé nagyon nem akarózott hazajönni, de nem mertem kérni, hadd alhassak ott. Már tudtam előző estétől, hogy Mari másnap a lőrinci ásványbörzére nem jön fel, mert hasmenése és egyéb bajai vannak. Nem mintha nem mentem volna el jó néhány esetben egyedül is börzére, de most valahogy nagyon nem volt kedvem, furán is éreztem magam egy ideje, de azt hittem mindig, a reflux miatt a sav kínoz. Na, reggelig meggondolom. Fölkeltem, ittam egy kávét, aztán mégis elindultam. Ez távolságilag a legkedvezőbb nekem, öt percnyire van a Közösségi Ház. 
              Megyek át az úttesten, az elválasztó padkánál a gyomromba hasít egy iszonyatos fájdalom. Meg se torpantam, mentem tovább, elmúlik. Néhány lépésre látom, ott állnak a Közösségi Ház előtt ismerős ásványos börze-társaim, majdnem nyolc óra volt ugyan, de még nem engedték be őket. Odaintek, megállok a lépcsőnél. A fájdalom nem szűnik, sőt, gyengülök, annyira, hogy muszáj leülnöm a lépcsőre. Egyre rosszabb, mi ez? kezdem elveszíteni magamat, még odaszólok a két lépésre álló Bélának, Béla, rosszul vagyok. Akkor már kétoldalról fogtak, vittek be, leültettek. Béla is szívbeteg volt, rögtön intézkedett, mentőket kell hívni azonnal. Már zuhogott rólam a víz minden oldalról, a fájdalom egyre erősebb volt, üvöltöttem! Béla csitított, próbáljak megnyugodni, mindjárt lesz segítség. Tényleg hamar jöttek, kitámogattak a kocsihoz, közben kérdezgettek, beszéltettek, a kocsiban ekg, majd az orvos telefonál valahová. Hallom: koszorúér-elzáródás. Valamit mondanak neki valahol, bejön, bead két nagy barna tablettát, rágjam szét, úgy nyeljem le. Iszonyatos volt, azonnal ki is hánytam, alig volt ideje elém adni a zacskót. Indultak. A többire alig emlékszem, száguldunk végig a városon, közben jajgatok, mint az állat, nagyon fáj! mindjárt, mindjárt, csitít a mentős. Valahova betolnak, egész csapatot látok magam körül, ketten rángatják le rólam a ruhát, egy férfi beül mellém egy tűvel, egy nő fölém tart egy nagy papírt, írjam alá, műtenek. Valamit még firkantottam is, aztán nyomták a tűt, semmi nem fájt, csak a gyomrom közepe. Nézze a képernyőt, mondja az orvos, most szétrobbantjuk ezt, ami itt beékelődött, de mindez mintha álom lenne, úgy emlékezem vissza csak rá. Kész van, kitolnak, majdnem hányok megint, de mondják, hogy sóhajtozzak, elmúlik. Liftbe tolnak, ránézek a műtőslegényre, aki azt mondja: volt egy infarktusa. 
                 Amíg ezt leírtam,  meg sem lep, hogy a frankfurti levesem alól már kifogyott a lé, kezd sercegni a puhára főtt belevaló.

3 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Szerintem automatikus dolgokat csináljuk automatikusan, ahogy mondják már a kezünkben vannak. Ezért nem tudatosulnak, megettük-e? A többit nem tudom.

Névtelen írta...

Húúú! Ezt most nagyon átéltem! Vannak nekem is történeteim. Csak vígasztalásképpen mondom. (Alterego Irén)

Isabel írta...

Holdgyöngy - nem baj.
Alterego - örülök, hogy sikerült így megírnom. Erre szokták mondani, hogy jól írok, látják maguk előtt. Ez az író sikere. Mert az író akkor is író, ha még - nem író (az elfogadott szerint). Vagyis, aki ír, az író:-) Én is átéltem újra és újra, és ilyenkor mindig testileg is érzem.