2018. március 11., vasárnap

Befekvés előtt

Pénteken a kardiológusnő - mellesleg nagyon lelkes, odafigyelő - hirtelen azt kérdezi: megnyomták már a nyakát ekg közben? Nézek, mint borjú az újkapura. Na akkor most megcsináljuk. Rám rakták a bigyókat, majd a nő megnyomta egyszer a baloldalon, másszor a jobb oldalon a nyakamat. Majd a lejövő leletet elém tartotta: látja itt ezt az egyenes vonalat? látom. Azt mutatja,  hogy leáll a szívverés. Majdnem bekiabálok, hogy hát hiszen ezt tanultuk is a karate edzéseken, tudja minden japán, ha nem is szamuráj. De csöndben maradok, mert a nő számolni kezd valamit a papíron, oszt, szoroz, összead, minden. Leszedik a vackokat, vissza a rendelőbe. Orvosnő telefonon eszmecserél kollégájával erről. Később már csak megírja a beutalót hétfőre, azonnalra csináltassak labort, azzal is előbbre vagyunk, teszi hozzá. 
                 Már a lányomnál vagyok, az unokákkal. Mesélem neki is a nyaknyomogatósdit, bólogat, ő is tudja, vannak pontok az emberen, amiket ha pont eltalálnak, halál a vége. Ehhez nem is kell Jet Li-t nézni. Persze mikor ezt a karateedzésen elmondta nekünk a sensei, vigyázott, nehogy valaki megjegyezze, tehát elnagyoltan mutatta, hozzátéve, nehogy bárki is ezzel próbálkozzon, mert még ő üti meg a bokáját, visszakereshető, kinél tanulta ezt a gyilkos. Másrészt viszont elgondolkoztató, hogyan legyen az ember önmaga végzete, ha netán véres nyomok és egyéb rosszullét nélkül akarna sorsán enyhíteni. 
                 Dani pont elaludt, mire odaértem, változott tehát a program, nem keltjük fel, hogy elmenjünk Jázminért az iskolába. Egyre végez, a zongoraórát áttették fél 2-re, anyja elviszi, fél 3-ra már otthon is voltak. Ebéd. Dani akkor ébredt, meglehetősen nyűgösen, de Judit mondta, nem kell ezzel foglalkozni, és tényleg, mikor már hidegre hűlt a neki tálalt bableves, feléledt, hogy ő éhes. Anyja kérdésére, mit enne, cserkészkolbászt (ez a legújabb a téliszalámi mellett), mikor ezt félig megette, most már levest is akar enni, sok babbal). Anyja boldogan sürgölődött, Dani pedig végre hozzám szólt! 
                Jázmin javul! beszéltem valamit, közben állt és nem szólt közbe, csak jelentkezett, mint az órán. Akkor mondta csak el, amit akart. A közeli játszóra mentünk csak, mert múlt az idő, na ott aztn követ gyűjtöttek. Kívül a kis jégpályát törték (valódi jéggel készült), Jázmin kilógott, hogy kis vödrébe  ezúttal ne köveket szedjen össze. Judit a végén erőtlenül próbálkozott: ezt ugye nem hozod haza, ugye? mondtam neki, kinn hagyja a gangon, úgyis elolvad, hadd örüljenek addig is. Aztán búcsú, majd hazajöttem. 
               Ma még pakolok a bennfekvésre, azért teszek egy sétát, bár megint elűzték a Napot a felhők.



2 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Emlékszem, egy ilyen fogással öltek meg valakit. Színész volt és karatés szerepeket játszott. Ez lett a végzete. Vagy egy filmre emlékszem? Viszont e típusú filmeket nem szoktam nézni. Jobbulást neked ott a kórházban.

raziel írta...

Remélem Isabel minden rendben van, nincs nagy baj, és már otthon vagy.