2018. január 3., szerda

Tükör a városon át

A tükör 2004 óta állt a falon, az Ikeában vettem. A bejárati ajtó mögötti falon függött, míg végre el nem költöztem. Csakhogy teljesen megfeledkeztünk arról, hogy leoperáljuk a falról. Mikor az első vevő házaspár fitymálva arról beszélt, "ha nagyon tetszik magának, inkább vigye el, mert itt minden kalapács alá kerül", vagyis kő kövön nem marad. Hoppá! tényleg, csakhogy már akkor minden kisebb dolgot meg ami nem kellett, elvittek a gyerekek, és többé rájuk, pontosabban ennek az elszállítása nem került szóba. Nem is mertem említeni, főleg mikor legutoljára a lomtalanításnál Laci dereka már annyira fájt, hogy lenn maradt a kocsinál és mi Anikóval gyorsan lehurcolkodtunk.



Előrelátóan megtartottam nagyon régről egy vaskos kartondobozt, nem tudom, mi lehetett benne, a szekrény mögé toltam, gondoltam, egyszer bizonyára hasznát veszem. 
                  Közben azt gondoltam, inkább eladom, sokkal több vele a macera, és nem is tudom, egy embermagas tükörrel, még ha az be is van csomagolva, föl lehet-e szállni buszra, metróra. Fölmentem egy ismerőshöz, mert a legfelső csatot nem tudtam leoperálni, megfelelő szerszám nélkül. Elbeszélgettünk, mondta, neki kellene egy ilyen tükör, csakhogy kettő. Meg se próbálkoztam újabb ajánlattal. 
                Hetekig ott állt, még mindig fönn van a vásártéren, érdekes módon ünnepek előtt se kellett féláron sem ilyenkor pedig már senki nem vásárol, . 
                 Na és pont ma, amikor kicsit jobban voltam, hiányzott is a levegő, három napja csak fekszem, vagy ülök a fotelban, de alszom, felkerekedtem.- Amúgy is ki kellett menni, összeszedni a bejött számlákat, miegymást, elkérni a pótkulcsot a gondnoktól stb. Jól éreztem magam már, de bizony az összerakás-becsomagolás ugyancsak megizzasztott. A majd egy teljes ragasztógurigát nem sajnáltam, legyen az rendesen becsomagolva, mert ha mégsem kel el, viszem most már magammal, ha innen elköltözöm.
                 Eleredt az eső, mikor végre elindultam, vigyázva, óvatoskodva. Épp jött a busz, na mondom, most fog szólni a vezető, hogy ezzel nem szállhatok föl. Nem is tudom, miért volt ilyen érzésem, félelmem. De nem történt semmi, és nem szóltak a metrónál, a másik metrónál sem. Ha ezt így el tudtam hozni betegen, most már előre a legelőre, ahogy szoktam volt mondogatni magamban. Nagy az esélye, hogy ez a gyönyörű drága tükör végül fölkerül majd egy szép siófoki lakás előszobafalára.
                És megveregettem a vállamat.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Isabel, szólhattál volna, hogy segítsünk. De ismerve téged, bizonyára egy hirtelen elhatározás volt, hogy most már aztán elhozod. Nem igaz? Izlandilinda

Holdgyöngy írta...

Sosem lehet tudni ki és mikor harap rá valamire. Ha van az embernek türelme kivárni.A Galéria Savárián figyelek egy tányért, két-három éve, gyakorlatilag lemondtam róla, de nem töröltem a figyelést. Már engedett aki árulja belőle egy ezrest, de már nem kell. De évek teltek el, s el sem vitték, ha akkor rugalmasabb lehet hogy már nálam van.

Isabel írta...

Nekem mondod? tíz éve vagyok a Vaterán, árulok a Jófogáson, a Zsibvásáron is rengeteg mindent eladtam már. Most teljesen pang a piac. Most farsang jön, fölraktam egy indiai telegyöngy sárga ruhát, hátha rákap valaki, és egy gyönyörű erdélyi hegyikristály tömbön is fönn van. Az efféle ásványokat előbb-utóbb elviszik. Hogy nagyobb legyen a kínálatom, föltettem a tévét 1 forintra, 500 a licitlépcső. Három hete van rá az illetőnek, hogy elvigye. Istenien szól, semmi baja, csak túl nagy. Ha elköltözöm, ha nem, egy laptévét szeretnék vásárolni, de az is lehet, hogy példádat követve, majd a laptopon át nézek filmeket:-) Négy-öt éve Jónás Judit (a híres korondi mester lánya, aki itt is jelentős grafikus, valami lovagi címe is van) vett tőlem a Szent László szobra talapzatához nummuliteszeket, ezeket a köznyelv szentlászló pénzének nevezi.