2017. december 12., kedd

Van Isten

és vannak őrangyalok. Megint megtapasztaltam tegnap, amikor egy hokedlin állva az előszobaszekrényben keresgéltem valamit, majd becsukva a szekrényajtót, hatalmasat landoltam, egyenesen a fürdőszobába. Jó ideig beékelődve a mosógép, mosdó és kád között, derekammal a küszöbön, fontolgattam, fölálljak-e, illetve hogy egyáltalán talpra tudok-e állni. Mindenesetre öt perc után megpróbáltam, és ment. A világon semmim nem tört el, nem ficamodott ki, egyedül a jobb karom alját fájlaltam, de azt is épphogy. Egy idő után megjelent rajta egy vércsöpp, lefertőtlenítettem, beragasztottam, aztán tettem rá vizes borogatást. Mindent tudtam és tudok most is vele csinálni, egyedül az kellemetlen, ha elfeledkezem róla és valahova rá akarom tenni, például a fotelkarfára. 
                           Igaz, mióta 92-ben a nőorvos megállapította, hogy elindult nálam a csontritkulás, és rám parancsolt, el ne essek! elég óvatos vagyok. Nonstop szedem a Calcium+D vitaminokat, ennek ellenére a folyamat egyre rosszabb lett. Akkor három évig egy drága injekciót kaptam, aminek hatására - a reumaorvos szerint - kissé javult a helyzet. Mindenesetre mindig a lábam elé nézve megyek, akárhova is megyek, és - írd és mondd! - 25 éve nem tört el semmim. A bányában sem elesés volt, egy domboldalon álltam és kicsit csúsztam lefelé, akkor beütöttem a mellkasomat. Egy ideig fájdogált, de nem sokáig, tehát a bordám se tört el. 
                           Amikor 42 évesen karatézni jártunk a lányommal, sosem történt semmi az edzések során, márpedig amíg meg nem tanulja az ember a technikákat, jó pár baleset van - másokkal. Nekem semmi, pedig egyszer egy ilyen gyakorlatnál az övemnél rántott el a partnerem, teljes hosszomban végigzuhantam a parkettán. Viszont, egy rossz ugrás következtében a fenekemre estem anyám esőáztatta szőlőjében, a kezem magam alá szorult. Nem tört el, de erősen sérültek a sejtek, begipszelték hat hétre. Máskor a biciklivel száguldottam a szokásos lejtőn hazafelé, míg egy autó kanyarodott elém, nem tartva be a neki szóló háromszög táblát. Ha több eszem van, és jobban értek a matematikához, ki tudom számolni, az autó elhajtása után éppen tovább tudok lejteni, de én hülye befékeztem, el is estem. Kis fájdalman kívül mást nem éreztem, a bicikli pedálját, egyéb fontos részeit helyrerángattam, a kiszálló autóvezetőt elhajtottam, hogy semmi baj, és vígan hazatekertem. Otthon még egy órát támasztottam elvált férjem szobájának ajtaját hosszas vitába keveredve, na ezt nem kellett volna. Éjjel iszonyú fájdalomra és szomjúságra ébredtem, kivánszorogtam a konyhába, elájultam. Másnap reggel két szerencsétlen lányomnak el kellett kísérnie az sztk-ba, hat hétre ismét gipszet kaptam, télvíz idején. A másik lábgipszelés sem edzésen történt, kint vágtuk a fát, és a karatén tanultak alapján talppal akartam széttörni egy deszkát. Ismét matematikai tudásom hagyott cserben, nem tudtam kiszámítani, milyen vastag és miből van a léc, de nagyon megfájdult a lábam, folyamatosan dagadt is, alig fért bele a cipő, és bizony a hazabiciklizéskor kerültem a főutakat, általában kerítések mellett mentem. A lépcsőházban persze le kellett szállni, még az ajtót is ki tudtam nyitni, még a liftbe is beszuszakoltam a biciklimet. Itt sem lett törés, de ismét gipszeltek. A munkahelyemen mindenki röhögött, tudván, hogy karatézni járok, és nem akarták elhinni, hogy egyik eset sem ott történt. 
                           Hopp, azért mégis volt egy törés, szintén a hülyeségem miatt. Egyszer cserepeket törtünk az edzésen, alig voltam ott egy hónapja, és mikor a sensei megkérdezte, ki akarja kipróbálni, egyedül én jelentkeztem, és meg is csináltam. A sensei maga elé kapta az öklömet, megnézte, és elismeréssel nyugtázta: jó! persze egy régi cserepet egy gyerek is el tudja törni, ha középre üt. A tábor utolsó napján is volt egy ilyen bemutató edzés az összegyűlt nyaralóközönség nagy örömére, és egy kislány tört is cserepet, persze ilyenkorra mindig biztosítanak régi cserepet, ami egy sóhajtásra is törik. A feketeövesek azonban új cseréppel dolgoztak, de így se lett bajuk, megvan a fizikában ennek is a magyarázata, meg persze az erővonalak... Én azonban még épp csak megkapva a kék övet (első év fele) a már széttört cserépdarabkára csaptam egy hatalmasat. A csillagokat láttam, és rögtön eszembe jutott a fizika, sőt az asztrofizika, mivel most is láttam a csillagokat. A sensei csak annyit kérdezett később: na mi a helyzet? bevallottam, hogy igen, hülye voltam, de hát ebből is tanultam. A bemutató után mindenki mehetett ugrálóvárba az ő költségére, mentünk is egy új ismerőssel, miért is hagynám ki az ugrálóvárat 43 évesen, még sose voltam. Anikó került, de a mosdóban összefutottunk, sose felejtem el, ahogy nézett. No persze, ő már régen megbeszélhette a társaival, hogy nem tehet róla, hogy az anyja ennyi idős korában kezd karatézni, cikizték szegényt elégszer. 
                  A vacsorára adott rántott húst is elvágtam, de az éjszakám elég pocsék volt. Másnap már hazaindultunk, a lányom elszigetelte magát, lesújtó pillantásokat vetett rám, és más sem segített a holmim cipelésében, ezért igyekeztem az egy hátizsákba meg egy válltáskába begyömöszölni mindenemet. A vonaton talán ültem, de a metrón, buszokon nem volt hely, bal kézzel kapaszkodtam és inogtam jobbra-balra, míg haza nem értem. 
                         Másnap bementem dolgozni, a kezemet becsavartam vizes kendővel. Sunyi pillantásokat és megjegyzéseket kellett eltűrnöm: "na mi az, odavágtál?" Kedden már hanyagoltam a kötést, letojtam az egészet. Szerdán odajött hozzám a titkárnő, hogy te, nem kéne ezzel orvoshoz menni? na jó, egyeztem bele, csütörtök reggel el is mentem, röntgeneztek, szét van hasadva egy hosszabb csont a kézélemen, ezt már csak műteni lehet, menjek a baleseti kórházba. Délután ötre be is kerültem - étlen-szomjan - egy orvoshoz, aki megkérdezte: mikor történt ez? mondom, a múlt szombaton. Hát maga aztán tűrőképes! később egy víziló termetű ápoló lefektetett - hátha elájulok, mondta - összenyomta a csontot, majd begipszelte. Az összenyomás nem fájt jobban, mint addig. Másnap délelőtt kellett visszamennem, addigra érdekes módon lelohadt a daganat, kicserélték a gipszemet. Három hét múlva levetettem, mondván, beutalóm van Balatonföldvárra, és nem úszhatok gipsszel. Kis tiltakozás után levették, és egy klassz nyaralás következett, ott aztán nem volt semmi dolgom. Jézus, ez is milyen hosszú lére nyúlt! pedig még elmesélhetném, hogyan fulladtam vízbe - majdnem - és hányszor -, majd az ásványtúrákon való sziklákon ugrálásokat, motor- és autófenyegetettségeket. De Isten vagy az őrangyalok mindig ott voltak, és eltettek későbbre - az ezoterikusok szerint ez azt jelenti, még mindig van mit csinálnom e földön. 
                   Mindig azt vonom le tanulságul, hogy van tehát őrzőangyal, aki a kellő pillanatban lecsökkenti a bajt a szinte minimumra. 

5 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Várom a többi kaland leírását. Nem semmi voltál, hallod-e?

Isabel írta...

Először is: te sem vagy semmi, csak felőled keveset lehet tudni, inkább a háttérből sejtem, ki lehetsz. Hát, az igazság az, hogy minden le van már írva, Életem egy zárt blogban, a weboldalamon pedig különfélébb történések, hosszabban leírva, mély filozofikus gondolatok kíséretében. Az Életemmel az a helyzet, hogy aki érdeklődött - néha, régebben egy-egy barátnőm - kapott is engedélyt - ezt külön lehet beállítani egy zárt blogban, hogy ki olvashatja -, később túl hosszúnak találták. Azóta többször próbáltam rövidíteni, csiszolni, gyakorlatilag készen is van egészen 2000-ig. Ha téged VALÓBAN érdekel, elkezdhetem küldeni, de ide nem teszem föl, esetleg emailben, de nem kívánom, hogy te add meg, én megadom az enyémet (az egyiket, amire csak ilyesmik mennek, mert a másik nem publikus). Van egy teljesen kész verseskötetem is, nem túl sok, tán ha negyven-ötven, nem túl hosszú. Már annyiszor ki akartam dobálni, minek a múltat hánytorgatni, de valahogy mégis, úgy érzem, még van velük valami dolgom. Volt egy depis időm, amikor kineziológushoz jártam, ő mondta, hogy Vámos Miklós direkt erre szolgáló blogjára raktak föl néhányat, mondjanak róla valódi irodalmi véleményt. Életem első fejezetére gratulált, egy másik ember pedig megjegyezte, hogy ez három embernek is sok lenne. Úgyhogy ezzel a tudattal írd meg, akarod-e olvasni.

Névtelen írta...

Jaj, vigyázz magadra, mert csak egy van belőled! nagyon aggódunk, Zalán és Linda. Holdgyöngy, érdemes olvasnod Isabel weboldalát, csodálatosan ír.

Isabel írta...

Gyerekeim, örülök nektek akkor is, ha egy másik fórumon lehetőség van név szerint is beszélgetni. Ti is vigyázzatok magatokra. Egy tanítóm az edzésen is ugyanezt mondta mindig: senki más nem vigyázhat rátok, csak ti saját magatok. Talán ő nem hitt őrangyalokban, vagy hitt, csak nem akarta, hogy tudjuk.

Holdgyöngy írta...

Isabel, most sok összegyűlt, az új évben kezdheted küldeni. Most mindenből elegem van, kicsit sok lett a sok.