2017. október 23., hétfő

Bejött

na, egy hete írtam, hogy mik az előjelek Szerencsre, de be is vált. Hallgathattam volna az intuíciómra, amikor megláttam, hogy ki csinálja a rejtvényeinket. Két éve ugyanez volt, emlékeztem minden másodpercére. 
                Szóval kész kabaré volt. Először az volt furcsa, hogy ezer forint volt a regisztráció, de semmi kaját nem hoztak. Regisztráltunk, álltunk, beszélgettünk, akkor mondják, hogy ja, fizessünk. Ja, mondom, tényleg, csakhogy mi már megszoktuk, hogy nincs regisztrációs díj, az idén sehol nem volt, csak ott, ahol enni is adtak érte. Ezért, nem ezért, de gyanítom, hogy a lányok talán szóltak a rendezőknek emiatt, mert az asztalokra épp a verseny kezdetén kihordtak néhány tál Fornettit, amit gondolom, közben gyorsan megvehettek, mert az készen van. 
                A rejtvény olyan nehéz volt, mintha kínaiul kezdenénk tanulni, még az első helyezettnek is rengeteg hibája volt, én a huszadik lettem, 300 hibával. A mestereknél ugyanez volt a rejtvénycsináló, és ugyanígy végeztek ők is, több száz hibákkal. Ráadásul a fejtést folyton megzavarták, szerintem ez is a stratégiához tartozott. Ez az István György sokak szerint már plöm-plöm, ez azt jelenti, hogy nyilván semmi más nincs az életében, csak a rejtvényezés, ronda, kövér, nagyképű, ezért aztán majd ő megmutatja. Meg is mutatta, és nem véletlenül sok mester nem is jött el a versenyre... ismerték ők nagyon is jól. A siófoki rejtvénycsináló Barna Viktor is ugyanilyen zseni, aki azt hiszi, mindenki az ő szintjén van, és akkor is ugyanez volt, beszámoltam róla. De neki erőteljesen szóltak, és ő be is tartotta, hogy utána könnyebb, normálisan fejthető rejtvényeket csinált, ezért jobbak voltak az eredmények.
                A csapatolás úgy nézett ki, mint máskor, de most a saját kategóriámban két embert is kerestek, de persze nem engem választottak, aki lépten-nyomon csetel velük a Face-n. Lehet, hogy azért, mert kétszer muszáj volt elutasítani Maját, amikor hiányzott a csapatukból valaki, ugyanis akkor én még nem csapatoltam, nem is tudtam volna maradni, mert se szállásom, se gyógyszerem nem volt. Viszont én táncoltam az előző esti rendezvényen, méghozzá jobban, és tudom, az emberek, főleg a nők milyenek. 
                De ez az idei csapatolás már nálam be is fejeződött. Mari cserben hagyott, vontam le a következtetést, ugyanis hiába fogadta meg ő is velem együtt a tavaszi versenyek után, hogy nem csapatolunk, két versennyel ezelőtt már nem bírta ki, talált magának egy haladó csapatot. Mert Hencs, aki év elején cserbenhagyott minket azzal, hogy az utolsó percben mondta be az unalmast, miszerint átjelentkezett másokhoz, azóta az új csapatát is ott hagyta, és Mari oda besunnyogott. Persze hogy nekem is foglalt szállást, testvériségből ott is maradtam, és bejöttek ezek a szerencsi kezdők, lettünk is jól az utolsóak, bár ez nem volt szempont, csináltunk valamit. Most viszont épp ezek mondták vissza. 
                Marival épp most beszéltem telefonon, hogy mégis befértem volna egy csapatba, azonban hiába lődörögtem és kérdezősködtem, ott ez nem derült ki, úgyhogy el is jöttem még a verseny kezdete előtt, haza. Rá azért vagyok dühös, mert mindig csak a saját érdekét nézi, de ezt leírtam a kiskunhalasinál is, méregdrága szállodában laktunk, viszont ott meg az volt az érdekes, hogy egy haladó csapatból nem jött el egy ember, bekértek és elsők lettünk. Úgyhogy az sikerélménnyel végződött, csakhogy nem örökre szólt. Ezek most is elsők lettek.
                És hát az utóbbi időben Mari megint kezd az idegeimre menni azzal, hogy mindig az ő érdekeit kell nézni. Az egész Siófok a barátnője, barátja, ott a családja is, de számára tök természetes, hogy én, aki már az utolsókat rúgom a szívemmel, megyek le a szemműtétje után mindent csinálni nála. Most is ez lesz, holnap. Épp ideje lenne felvilágosítani, ha ugyan megértené, hiszen megszokta egész életében, hogy mindig csak ő, megint ő és utoljára is ő, hogy nekem is lehetnek dolgaim, amikben viszont ő segíthetne, eszébe sem jut
              Egyébként még mindig nem tudja, hogy átköltöztem, meglepetésnek szántam és minden verseny előtt próbáltam idecsalogatni, aludjon itt, és ez lenne a nagy meglepetés. De neki fontosabb, hogy a péntek délutáni játékprogramon is ott legyen, uralkodjon, és bár utána még bőven felutazhatna, inkább szombaton hajnalban kel. Ha így marad, lehet, hogy meg se fogja tudni soha, illetve majd ha elköltözöm.
              Végszónak szánom, hogy még az is elképzelhető, nem Siófokra megyek innen, hanem egészen máshová. Judit egyébként már másodszor szólt, hogy nekik nagyon nem jó, ha én messzire költözöm. Naná, hogy nem jó. Megírtam neki, hogy eddig se jöttek segíteni, amikor szükség lett volna rájuk, felém se nézett egyik se. Ami nem egészséges dolog, viszont rám jellemző, fölhánytorgattam a 2009-es időszakot, amikor a majdnem halálos infarktus után Mari felhozott Pestre Füredről, utána viszont leült rejtvényt fejteni, majd egy óra múlva közölte, hogy mennie kell, mert a gyerekek anyák napját akarnak vele ünnepelni. Az föl se merült benne, hogy nekem itt kéne nemcsak testi, hanem lelki segítség is, mert a nagy trauma után visszajött a pánikbetegségem. 
                     Itt maradtam tehát egyedül azzal, hogy max. két kilót emelhetek. Néhány nap múlva Anikó meglátogatott, hozott két sárgarépát meg három banánt, Judit pedig föl se hívott. No akkor volt az a mosolyszünet, de azt sem én okoztam. Aztán ott volt a múlt karácsony, amikor megjelentek, meglepődtek azon, hogy fekszem, Anikó mondta, hogy egyik nap feljöhet munka után, amikor már holtfáradt, hogy felporszívózzon. Mivel éreztem a hangjából, hogy ez neki már túlhalad a képességeit, leintettem, hogy a takarítás ráér. Akkor Judit eljött, hogy ő majd kitakarít, hozott némi ebédet, majd elbeszélgettük a takarítást. De majd jönnek... persze napról napra jobban lettem, így hát el is hárítottam, hogy most már meg tudom csinálni. No erre muszáj volt őt emlékeztetni, nehogy elfelejtse, mi mindent csinált nekem már az életében, amiknek a következménye lehetett az infarktus, de az neki természetes, hogy választott új családot, mi meg magasról ejtve vagyunk. Kivéve persze, ha pénz kell. Ennek ellenére mikor teherbe esett, majd szült, tök természetes volt, hogy én adok pénzeket erre-arra, lakásfelújításra, és ez több évig tartott is, hol erre kellett, hol arra. Anikó ugyan többet tett őnála nekem, de ez nem mérleg kérdés, hiszen ő meg nem szül. Viszont ők is jó messzire akarnak majd költözni, essen szét még jobban a család. Hogy Judit mire számít, azt csak sejteni lehet, a Petikéje mit sugdos a fülébe, bizonyára arra várnak, hogy ha eladom a lakást, majd itt maradok Anikóéban, és elosztom kettejük között a lakás árát. Amilyen hülye vagyok, még meg is teszem, ahogy eddig is, mindent nekik, de ez volt az anyámnál is. Abból a pénzből, amit kilencven óta kerestem és rájuk költöttem (pazaroltam inkább), már régen vehettem volna egy új házat is, méghozzá talán éppen a Balcsi közelében. És most, tán Mari miatt is, úgy érzem, nem megyek én innen már sehová, max lábbal kifelé visznek, ahogy régen mondta a népi szóbeszéd.

























             

2 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Most elkeseredett vagy, majd lesznek jobb napok. A gyerekek már csak ilyenek, s az ember megtanulja magára számíthat, csak a lábáról le ne essen. Mindig ezt kérem.

Isabel írta...

Hát mivel ezt írod, bizonyára neked se segítettek nagyon, amikor szükséged lett volna rá. És te is megtanultad, hogy csak magad vagy, pedig ez így nem igaz - mondják folyton, mindenhol, én is azokból tudom:-) hogy nem kell mindent egyedül csinálni, főleg amikor már nagyon nehéz. Hogy kell számítani másokra is, főleg azokra, akiknek eddig mindent megadtál.