2017. augusztus 5., szombat

Újra mosolyszünet lesz?

Gyerekvigyázás után szerdán leugrottam a Balcsira, három este egymás után óriási fürdések. Nem ettünk mást, csak dinnyét, péksüteményeket, nappal játszottunk, na és az esti fürdések után is játszottunk, akármilyen fáradt voltam. Mert a tévé teljesen kipurcant.
                 Mivel ma a reggeli meseelőadásra elvitte az unokáját, este pedig a Rejtő-darabra készültek a nőklubbal (takarítás, jegyszedés, irányítás a dolguk azoknak, akik vállalkoznak, majd ingyen megnézhetik az előadást, persze a befejezést is meg kell várni, helyre rakni a dolgokat), elhatároztam, hogy szombat reggel megint elhúzom a csíkot.
               Nappal neki kellett unokavigyázni, de én is mentem vele. Egyrészt mert nagyobbik unokája több hete nem javítja meg a biciklit, gyalog meg hosszú az az egy kilométer. Mivel az én régi biciklim (eladtam Katának, de az lesérült és nem akar többé fölszállni rá) is még itt van nála a pincében, együtt toltuk el a benzinkúthoz, föl is pumpáltuk. 
               A kertben hatalmas medencében (állandó vízkeverő és tisztítóval felszerelve) lubickoltak, én is megmártóztam. Dél felé játszottak a legjobban, kimentem, hogy miért nem vesztek föl sapkát, óriási az UV-sugárzás. Nem tetszett, hogy szóltam, pedig tényleg udvariasan, szépen mondtam, azt mondja: vízben vagyunk! (hogy nem tudja, vízben a leghamarabb ég le valaki, le is égett este pecsenyére). Jó. Bementem a hűs kis lakásba, rejtvényt fejtettem, majd megfürödtem, fejet mostam. Ugyanis Mari mindig tele káddal fürdik, a víz napokig benne marad, azzal öntjük le a vécét, mert "Isti majd csak ősszel ér rá megcsinálni, vagyis erre sincs pénz". Ha ott vagyok, maximum úgy tudok zuhanyozni, hogy beleállok az ő mosdóvizébe, majd kijőve a lábamat még egyszer lezuhanyozom. Ő annyira érzékeny, hogy ha valaki után iszik vagy étteremben nem tiszta a pohár, azonnal kiüt a száján a herpeszvírus. Gondoltam, én is megengedem magamnak, hogy ne az ő vizében kelljen fürdenem, így többször el is passzolom, úgy fekszem le:-( 
                  Annak köszönhetően, hogy a szülők éjt nappallá téve dolgoznak és már végképp nem tudják irányítani a gyerekvigyázást (múltkor se vállaltam), délután elvittük a 9 éves gyereket a könyvtárba, hogy amíg a 3 órás játszóklub van (scrabble), fölmehet játszani, rengeteg játék várja a várakozó gyerekeket. De most a fél könyvtár le volt zárva leltár miatt, csak az olvasóteremben lehettünk. A gyerek végignézett két újságot, majd odaült mellénk és egy játékot végigasszisztált. Utána hármasunkból egy öregnek el kellett mennie, Ádám beülhetett. Nagyon élveztük, ügyesen csinálta, sok felnőttnek is becsületére válna. 
                  Az esti fürdéshez is elvihettük (ama kikötéssel, hogy utána visszavisszük, de mindhárman bringával könnyű lesz). Két órát labdáztunk a langyos vízben, a gyerek iszonyúan élvezte, mert egyébként ezt az évet kivéve még soha nem volt a Balatonban! apja a 20 éves nagyfiút is ugyanígy nevelte, otthon minden megvan, ezért fúratott kutat és vásárolt medencét. Ne fürödjön a koszos vízben! Igaz, húsz éve tényleg szörnyen nézett ki a Balaton a behurcolt és elszaporodott, majd tömegesen elhullott angolnáktól, de már szépen rendbe hozták, néhány éve szép tiszta a víz, csakhogy ő úgy tűnik, ezt nem tudta. Ámbár lehet, hogy van benne egy félelem is, mert mikor óvodás volt és sétálni mentek, beleesett a vízbe. Nyilván a kikötőnél lehetett, mert ott ma sincs korlát. Tél volt, az óvónő rohant vele haza. Úgyhogy a szülők nem fürdenek a Balatonban, és nem mennek sehová, se egy mozi, se egy kirándulás.
                 Fél kilenc után már kezdett sötétedni, amúgy vizesen rögtön a pincébe mentünk a biciklikért. Én megelőztem a gyereket, ő meg leállt a nagyanyját várni a sarkon. Én a forduló után a bicikliút sarkán várakoztam. Mari jön, Ádám még sehol, kiabálok, hogy álljon meg, várjuk a gyereket, vagy egyikünk menjen vissza érte a sarokra. Mint az őrült, megy lefelé azzal, hogy dehogyis, már régen el kellett mennie. A gyerek persze hogy ezután jött, utolértük Marit, aki már tajtékzott, és vele veszekedett hazáig, hogy hol várt. A kapuba érve aztán elvágtam egy mondattal, menjünk most már haza, a gyerek nem hibás, és én sem. Persze megértette, de lenyelte, nem akart vitatkozni, hiszen igazam volt. Na mondom, addig nem szólok, amíg ki nem fújja magát, meg hogy belássa, megint ő a ludas valamiben. Így is lett. Lezuhanyozott, utána én is, aztán megvacsoráztunk. Mentem a vackomra arcot kenni stb., jön, hogy játszunk akkor még vagy mi lesz? na mondom, vége a dalnak. De hogy harmadszorra is megnyertem, méghozzá fölénnyel, már csapkodni kezdett. Bírtam, pedig legszívesebben jól kikiabáltam volna, hogy a saját hülyeségei szaporodnak, és ezt nehezen viselem. Még két játékot játszottunk, végre ő nyert, mert lazábban játszottam. Meg is nyugodott. Mivel másnapi teendői tudatában még közöltem, hogy másnap hazautazom, láthatóan megkönnyebbült. 
                  Régen többször áthajóztunk a túlsó partra, nagyon élveztük, de az idéntől "drága", és ha valaki (én) nem fizeti be, "majd elmegyünk valamikor". Ezt most megoldottan, egyedül áthajóztam Füredre, megebédeltem egy olasz bisztróban, magamhoz vettem két liter savanyúvizet, szörnyülködtem egy ideig a partra kialakított fémvázas szerkezetekben, ami teljesen elrontotta a panorámát a Tagore-sétánytól, aztán irány a Tekergő, Tapolcától Záhonyig, én persze kiszálltam Kőbánya Kispesten, onnan már csak félóra egy busszal. Így is háromórás úton vánszorgott a rozoga vonat, viszont alig volt utas, így jót alhattam fölrakott lábakkal, nyitott ablakok mellett. 
                 Röviden még annyit az előzőekhez, hogy már szinte tendencia, csak három napig bírjuk egymást Marival. Legújabb, hogy ha enni akarok, vásároljak, de úgy, hogy neki is jusson. Aztán ez se jó, az is ízetlen, a legdrágább jégkrém "nekem nagyon zsíros". Négynapos erdélyi útja ötvenezerbe került, de a macskára, akit imád, a kaján kívül egy garast nem áldoz. Ha az állat havonta szenved, mert "nincs pénz" miskárolásra, és láthatóan nem eszik, depressziós, sajnálja egy kicsit, aztán annyi. Tavaly előtt részletre vett egy mobilklímát nem tudom, mennyi idő alatt fizette ki, a tévé (amit alig néz), az internet (amit szintén, mert nem ért hozzá) és a telefon is több mint tízezer havonta. Most állandóan járt a klíma, ami egy kályha nagyságú tünemény, de nem ad több hűvöset egy normál két ezer forintos ventilátornál, kíváncsi lennék, mennyi áramot zabál. 
               Egyszóval teljesen természetes, hogy mivel neki kevés a nyugdíja (saját hibájából, mert mikor anno vállalkoztak, több évig nem fizettek adót és tébét, elutazták és minden vacakra elfolyt a pénz, utána kiderült, hogy egy millió adótartozásuk van, de nem tudták kifizetni, évekig ment a huzavona, végül elengedték..., talán lejárt a tartozás szavatossága). Később sok évig nem volt munkája, mert megszűnt a Sió áruház, ahol pénztáros volt, bejött a Jéé, aztán a Spar és egyéb külföldi cégek, melyeknél fillérekért dolgozott, vagy maszek cukrászdákban szintén fillérekért. Aztán anyánknál lakott hét közben, hogy ne legyen egyedül és elvigye orvoshoz stb. és a közeli iskolában takarított, de nagyon kevés pénzért. Negyven év után munka után nevetséges nyugdíjjal ment el, második férje viszont dolgozott a nyugdíja után is egészen addig, amíg bele nem halt a sok betegségbe, ami volt neki. Mari folyvást panaszkodott rá, miközben elszedte a pénzt és szinte hetente ment kirándulásokra illetve több napos külföldi utazásokba. Nem a saját nyugdíjából.

              Mikor a férje meghalt, persze azonnal lecsökkent a pénz, el se tudta temettetni. Ezt Siófok-szerte terjeszti, elhunyt gazdag barátnői ruhatárából öltözködik, néhány éve pedig leköltözött a  szintén gazdag, egyedülálló Kata, aki "mindig hoz valamit". És, csekély nyugdíja ellenére még mindig havonta veszi a Readers Digest hatalmas könyveit, amitől tele a lakás, ahogy a számolatlan, ott porosodó Tupperware-edények, a termékbemutatókon összevásárolt hihetetlen mennyiségű és méregdrága gyapjúágyneműk, masszírozógépek, két évig fizetett Bioptron lámpa (fényterápiával), legutóbb a mobilklíma. A mosogató alá szerelt, szintén méregdrága víztisztító azóta nem működik, amióta megvan, mert a csatornába engedte a vizet, iszonyatos vízszámlák érkeztek. A mostanában kivonuló Zepter csak ígérgette a kártérítést, a javítást, most egy onnan kilépett és azóta maszekban működő ifjú átállította (majd valakitől kérek kölcsön, mert ez is kb. 30 ezer, mondja Mari). 
                  Ezúttal nem szóltam egy szót sem, évekkel ezelőtt ajánlgattam neki, adok kölcsön, hogy a fogsorát megcsináltassa, de nem kért belőle. Élt benne egy büszkeség, hogy tőlem nem kér illetve nem fogad el. "Utálja, ha a szájában turkálnak", étkezése miatt cukorbeteg lett, mert csak a süteményeket meg a tejet tudja elmajszolni. Most azonban éreztem, elfogadná, de nem ajánlottam fel, mert bőven elég, ha gyermekes lányomat kell néha kisegítenem. Valahogy tavalyig még elég volt a nyugdíjam, de mostanában mintha éppencsak kitartana. És nálam is várhatóak beavatkozások, de erről majd később, kell a pénz. Mert más forrásom nincs.
               Nos hát, ezek a tendenciák, amitől kifekszem. Meg az, hogy mindenki ilyen meg olyan, közben ő dettó ugyanazt csinálja. Folyton játszani akar, de ha háromnál többször nyerek, már ideges, sose tudott veszíteni. Mikor az első férje még udvarolni járt és mindig kártyáztunk, persze hogy mindig veszített, odavágta a kártyát a szoba sarkába, hogy ő nem játszik. Mindenki rosszul csinál mindent, kizárólag ő a tökéletes. És neki mindenről tudnia kell, ráadásul mindenre megjegyzéseket tesz, például a parton ülve naplementézünk, mi a fenének sétálgatnak itt az emberek, nincs jobb dolguk? és ehhez hasonlóak. 
                Egyre többször felejt és hibázik a számolásnál, de azért mindig ő számol, hiszen évtizedekig számolt, csakhogy mostanában többször elvéti. Ha én néha kieszközlöm, hadd számoljak, amiben még kissé lassú vagyok, árgus szemekkel javít ki.
                 Megtaláltam a lakásban (kiállítva a többi firlefánc között olyan ékszereket, körömlakkot, rúzst, amit a tavalyi jótékonysági vásárra vittem el - nem használja, de minden kell neki). Na ezt azért már nem tűröm, gondoltam, és elhoztam, unokámnak talán jó lesz az a nagyon szép kis nyaklánc, egyébként is gyerekméret, és a rúzst is elhoztam. 
                Na ez is jó hosszúra nyúlt. Azt hiszem, jó lesz ez a hét, szombaton úgyis megint verseny, az ő példáját követve úgy csinálok, mintha mi se történt volna.

1 megjegyzés:

Györgyi Haltrich írta...

szegény Te ... kissé morgolódós ... de vannak dolgok, amin nagyon nehéz változtatni - kívülről ...
főleg, hogy szereted a testvéred :-)