2017. július 12., szerda

A múltban a jelen

Jázmin azt kérte délután, hogy most ne menjünk a játszóra, máshova szeretne menni, persze hogy hova, azt nem tudja. Először ki akartam vinni a repülőtérre, az bizonyára elég nagy élmény lett volna, de aztán azt mondta: Oda menjünk, a te helyeidre, mondta, ahol laktatok, mikor még te is kicsi voltál.
               Föladta nekem a nagy leckét. Először is átcaplattunk a lakótelepek özönén, mert a buszközlekedés elég agyafúrtan működik nálunk, óriásit kell kerülni, több átszállással. És nincs gyerekjegy a buszon, a bérletét a múltkor eláztatta a vizes úszóruhában. 
               A buszból megmutattam neki régi iskolámat, aztán egyenesen tovább addig a megállóig, ahonnan már csak gyalog lehet a régi házhoz eljutni. Először is megfagyiztunk, kis energiát magunkhoz véve. Aztán befelé indultunk, oda járt Anikó (a nagynénije) óvodába, de Judit (az anyja) már nem járt oda, mivel akkor kaptuk a lakótelepi lakást. Akkor ott az iskola, oda járt a nővérem takarítani, amikor anyám halála előtt néhány évig ingázott Siófok és Budapest között, hogy hétközben anyámmal legyen, én meg mentem hétvégére, őt váltani. 
               Már nem volt messze a mi kis utcánk, Kulich Gyula volt akkor a neve, összesen nyolc telek illetve ház állt rajta, anyámé a legutolsó. Nemcsak az utcára, a környékre is alig ismertem rá, ami pedig a házat illeti... no azt tudtam, hogy nyilván lerombolják, mert telekárban adták el 2002-ben és költöztették el anyámat "jobb körülmények közé" úgymond, a másik nővérem lánya és a húgom. Majd ők gondját viselik, ha kell, élete végéig a vételár feléért. No hiszen, szegény anyámat lerakták a szuterénba, ők meg fönn a napfényes emeleteken. De ez más történet. 
               Miután anyát elköltöztették (erőszakkal, mert ő már az elején kijelentette, hogy nem szeretne, akkor már 77 éves múlt). Mari is dühöngött, mert több éves segítés és ottlét után bizonyos jogokat formált volna, gondolom. Ez mindegy, a házat kissé átváltoztatta az a nem túl gazdag család, hogy mikor költöztek el, nem tudom, mert én legutoljára anyám halála utáni évben, 2004-ben mentem megnézni, akkor már ott laktak, a kerítést megcsinálták rendesen. 
               Az egész utcában a nagy flanc uralkodott, a meglévő házakat is kipofásították, de anyám teljes telkét beborította egy hatalmas kastélyszerű építmény. 
               Nem volt keresnivalónk több ott, eljöttünk, és leálltunk a nagy parkban, az iskola mellett. Jázmin kipróbálta a játszótér minden dolgát, aztán barátokra lelt. Már ment le a Nap, amikor úgy éreztem, el kell jönni.
               Addig azonban ültem a padon és megcsapott megint a régi szomorúság. Miért kellett nekem innen eljönnöm 82-ben? miért, hogy anyám nem akarta, építsünk a telke másik felére saját házat, hogy majd öregségére ne legyen egyedül és persze mi is maradtunk volna a zöldben. Anyám akkor kereken kijelentette, nem lehet, mert hogy osztozunk majd (30-40 év múlva) a testvérekkel. Nekik mindenkinek megvolt akkor már a saját háza, lakása, Mari Siófokon, Zsuzsa Nagykátán, húgom is benn lakott a Gyöngyösi úton, mindenki a saját családjával. 
                Anyámmal nem tudtam megértetni, hogy addig még hosszú idő eltelik, időközben kifizetjük a testvéreket, persze arányos részben. Hiszen ha mi maradunk őnála, az történik, ahogy más családokban is megfigyeltük: vagyis, akire "marad" az öreg mama vagy papa, vagy mindkettő, mindegyik megegyezett a testvérekkel, hogy neki marad a java rész. Ahogyan anyám is tette az ő apja házával, amikor a bátyjáék már régen elköltöztek onnan. A bátyja utána mégis folyton jött, beperelte anyámat, pedig neki megvolt a háza, anyámnak meg ott volt a négy gyerek, egyedül. A bíróság megítélt némi díjat, több évtizedig fizettették anyámmal, míg végre ő "nyert". Csak a bátyja szeretetét veszítette el. Pedig megvolt mindene, fele annyi gyereke volt és két háza.
               A lakótelepről aztán minden hétvégén rohantunk ki anyánkhoz, mert egy idő után észre lehetett venni nála, hogy tényleg rossz neki egyedül. Nekünk meg itt volt rossz a lakótelepiben, mert egy vacak kis erkély sem volt, a gyerekeket pedig muszáj volt kiszellőztetni hétvégén, mi meg a kertet csináltuk úgy-ahogy, a férjem akkor még a kerítést is megcsinálta az öccsével. Mi vezettettük be a vizet, csináltattuk a fürdőszobát, aztán mégis menni kellett. Mert persze rögtön nem lett volna annyi pénzünk, hogy megváltsuk a testvérek részét, és a mienk legyen. 
                Mikor a gázt bevezették a környéken, a három testvér kijelentette, hogy ő aztán nem száll be, nekünk nem volt annyi pénzünk. Később nekem mégis lett, a maszek munkákból, éjszakai műszakaimból. Akkor restauráltattam kívülről a házat, építtettük a ház közepére a kemencét, ami anyám nagy álma volt. Persze hogy nem fűtötte be a házat, így aztán anyám hiábavalóan álmodozott, hogy kimegyünk mindannyian, a gyerekek majd ott ülnek vele a kemencepadkán. Senki nem ment ki, legfeljebb nyáron, mert télen nem lehetett kifűteni az olajradiátorral és villanykályhákkal sem 17 foknál többre.
               Amikor a család másik része, én úgy hívom őket, maffia vette kezelésbe az ügyet és egy kétemeletes házba költöztek, anyám 8 hónap alatt meg is unta, elköltözött boldogabb mezőkre. A család már amúgy is szét volt esve, később még a húgom és az unokahúgom is összeveszett, eladták a házat, minden egyes embernek jutott belőle egy kisebb-nagyobb lakás. Csak mi maradtunk le a nővéremmel. Hozzá kell tenni, hogy az a 6 és fél millió, amit végül megkapott anyám (a megbeszélt 10 millióból, vagyis háza árának a feléből), minket kiosztott, kaptunk fejenként 3-3 milliót. Én ezekből egyet tartottam meg, a másik kettőt elosztottam két lányom között, úgymond életkezdőnek. Az egyik elverte, (pontosabban legújabb szerelmének adta, akivel együtt verték el), a másik ügyesebben gazdálkodott belőle. Aki ügyesen gazdálkodott, azóta már nemsokára ki is fizeti azt a kis lakást, a kisebbnek meg semmije nincs a két unokámon kívül. Persze 21 éve élnek együtt, ha bármi történne, csak kapna valamit.
               Azt hiszem, ezek után nem csoda, ha ma ismét föltettem a kérdéseket, és nem érzem ezektől magamat valami jól.





2 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Nem szépeket írtál, de sajnos ez a tipikus. Sajnos. Micsoda érdeklődő kislány Jázmin.

Isabel írta...

Csak az igazat írtam mindig. Mindenesetre azért az ellenkezőjét is hallottam, méghozzá családi körben, szépen megoldották máshol a szülőtartást és a birtokviszonyokat. - Érdeklődő a kislány, persze, csak otthon elég sok rossz szokást hoz. Például eszébe sincs semmit megköszönni, néha nekem sem köszön, mikor találkozunk. Szerencsére azért az apja nem iszik, csak sokat dohányzik, rengeteg chipset és jégkrémet eszik - egyedül, mert "az neki jár". Judit lányom pedig sokszor alig ér rá főzni, akkor is főleg az apa ízlésének megfelelőt. Így persze hogy a gyerek válogat, folyton chipset akar meg mindenféle más vackot.