2017. február 14., kedd

Ismét Dani és Jázmin

Hosszú ideje, karácsony óta nem láttam őket. Iskola, bölcsőde, nem volt szükség rám, ha meg épp lett volna, kórházban voltam vagy valamilyen rendelésen. 
                       Egyáltalán nem hiányzott, bevallom őszintén. Elmegyek, állandóan megy egy mesecsatorna a tévében, folyton azt nézik. Dani gagyarászik, de még mindig nem beszél, szerintem a bilire még rá sem ültették. De ismétlem, ez az ő életük. A kutya múltkor megint beteg volt, akkor megint a frászt kaptam, hogy egyszer valamelyik gyerek is megbetegszik, ki tudja előre, mi hogyan hat. Másik lányom is megjegyzéseket tesz erre, de teljesen hiába.
                        Van, hogy Jázmin javasolja, játszunk ezt-azt, de Dani mást akar. Ma ugyan elég szépen rakosgattuk a falemezek kivágott helyeire az odavaló figurákat, de a felét nem találtuk. A lakásban mintha megkétszereződött volna a játékhalmaz, ami össze-vissza van dobálva, senkit nem érdekel. 
                        A mosogatóra nézve láttam, hogy lesz egy külön egy óra programom, mert nem bírom megállni, hogy valamit ne csináljak, ha már úgyse foglalkoznak velem az ifjak. Dani náthás, Jázmin köhög, persze hogy nem szeretnék valamit megint bekapni. A lányom abszolút lazán veszi az ilyesmit, gyakorlatilag egy teakonyha, az ilyen helyen naponta többször is el kéne mosogatni, egyszerűen nem fér el. Minden egyszerre be van zúdítva a mosogatóba, kajamaradékokkal együtt. Van ugyan szűrő, de olyanfajta, ami állandóan eltolódik. Egyszer duguljon el neki. 
                        Kérdezem Jázmint csak úgy beszélgetésképpen, hogy mit csináltak tegnap este. Azt mondta, apjuk névnapját ünnepelték. Na, akkor meg van bocsátva, gondoltam. Később kiderült, hogy az vasárnap volt, de tegnap a lányom nagyon sokat dolgozott, este már nem volt kedve. Jázmin meg azt mondja: az apu meg szörnyű lusta. 
                        Szépen elvoltam velük, végül is Jázmin csak egyszer találta ki, hogy a szekrénysorozathoz kötötte az ugrálókötelet, majd húzni kezdte. Mondom neki, ne húzza, mert a szekrény voltaképpen egy ingatag, vékony drótszerű anyagokból áll, a ruháikat tartják benne. Azt mondja vihogva: már egyszer sikerült elrántani! Most nem fogod, mert Dani ott áll előtte, az kéne még csak, hogy megint valami történjen. Mert hogy is történt, mikor nemrégiben a szemébe vágtál valamivel? vadultak rendesen, a lányom meg rohanhatott a Heim Pálba, ahogy én annak idején, mikor meg neki vágtak bele egy ceruzát az első elemiben. Óriási szerencsére nem sérült meg komolyan, mostanra már megint nagyon szép lett a szeme. 
                        Másik teljesen hiábavaló intelem, hogy ne álljanak a tévé elé (házimozi), mert nagy a sugárzása, és szerintem már a három méter is sok. Mondom neki, hogy ne akarja, hogy szemüvege legyen, neki se lenne jó, és nagy költség a szülőknek. Az engem nem érdekel! néha kicsúszik a számon, hogy ha ezt meg azt nem képes megérteni, nagyon elfenekelem. Csak tudom, ez nem megoldás. 
                        A szülői példa - sajnos - hiányos (na és a következetlenségről nem is beszélek). Persze anya túlterhelt, most még logopédushoz is vinni kell Jázmint, mert "ha nem tudom kimondani rendesen az sz-t, lehet, hogy fogékszer fog kelleni" - mondja büszkén a hat és fél éves lány. 
                        Remélem, nem érem meg a kamaszkorát, és még azt is sajnálom, hogy ha eljön a nagy engedetlenségek ideje, se apja, se anyja nem fogja megérteni, hogy mennyi kárt okoznak a nevelésükkel, ami szerintem nem is nevelés. Mondjuk, az én intelmeim is falra hányt borsó voltak, sok minden csak később derült ki. Néha elbeszélgetek ezzel a lányommal, tudja, nagyon is tudja, világosabban, mint én. És mégsem csinálja. Mert akkor a papa rossz példáit látja. Na most jól kibeszéltem őket, szerencsére ide kevesen járnak, de jólesik kiadni magamból. 
                        A holnapi napom nyüzsgős lesz, orvosi szempontból, de remélem, előbbre jutok.




















2 megjegyzés:

Holdgyöngy írta...

Más nemzedék, más világ. Én is mérgelődtem egy ideig, más dolgok miatt, aztán kizártam magamból.

Isabel írta...

Csak utálom hallgatni, mikor bevallja, ő is tudja, nem így kéne, aztán mégis így csinálja. És persze a gyereket sajnálom, mert neki a legrosszabb, már most is, hiszen ő ilyen és nem érti, miért szidják azért, amit ők is csinálnak.