2015. október 27., kedd

Ha egy zöld ágat tartasz a szívedben

előbb-utóbb rászáll egy kismadár. Ezt a kínai közmondást (nem biztos, hogy hiteles) ma láttam valahol, és mivel mostani állapotom megkívánja, elfilozofálok kicsit rajta. 
             Jó ideje tartom a zöld ágat a szívemben, mégse száll rá egyetlen madár sem. Pontosabban rászáll ugyan, de nagyon gyorsan tovább röpül.
             Néhány napja újra fölléptem egy közösségi oldalra, aminek régebben is tagja voltam, de valami technikai zűr miatt egyszerre nem tudtam rá ismét föllépni. Még örültem is, hiszen annyi más tennivalóm volt, nem is nagyon értem rá odafigyelni. Most, mikor visszamentem, egy darabig úgy tűnt, mintha... Mindjárt második napon bevettek egy csoportba, mely régi munkahelyem csoportja, ott még a legelső főnökömmel is összefutottam. Örömmel üdvözöltük egymást 40 év után, persze csak pár sorban, további mondanivalónk nem volt egymás számára. Ettől a cégtől egyébként húsz év után jöttem el először, két okból. Az egyik ok a számítógép megtanulásának és használatának lehetősége volt, ráadásul másfélszeres fizetéssel, de utóbbinak inkább mint csak ráadásnak örültem. Úgy hozta a sors, hogy az első céghez két év múlva mégis visszamentem, és akkor már teljesen más volt a helyzet. Sokkal megbecsültebb lettem, mást csináltam, mint addig, munkakörömben a saját uram voltam. Mikor tíz év múlva leépítések lettek, munkák megszűntek, a jövedelmem lecsökkent kétharmadára, miközben körülöttem röpködtek az enyémnél kétszeres-háromszoros nagyságrendű fizetések. Engem ugyan nem akartak elküldeni, mert úgy vették, több mint harminc éve ott dolgozom, menjek innen nyugdíjba, kedvezőbb lesz a javadalmazás. Én mégis úgy döntöttem, nekem nem tíz év múlva fog kelleni az a több pénz, máshol is meg lehet azt keresni, fizetni belőle a tb-járulékot vagy minek hívták. Úgyhogy szépen ráírattam magam arra az elküldési listára és jó végkielégítéssel el is jöttem. Persze most lehetne azon nyávogni, hogy bezzeg ha nem jövök el először, ez a végkielégítés ötször annyi lett volna, no de nekem akkor az is elég pénz volt. Egy évi munkanélküliség után kezdett csökkenni ez a tartalék, és sikerült egy titkárnői állásba jutnom. A társaság jó volt, a fizetés nagyon kevés, ezért továbbra is a banki tartalékaimból éltem. Innen mentem nyugdíjba, és mivel én mindig addig nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ér, még meg is elégedtem azzal, amit nyugdíj gyanánt kaptam, később csak hallomásból tudtam meg, hogy ha nem is minimálnyugdíj ez, azért eléggé a közepes alatt van. Üsse kő, most már úgyse tehetek semmit, élek ebből. És még mindig vannak tartalékaim, kell is hogy legyen, különben hogyan tudnék kölcsönadni a családnak. Nem is kölcsön ez, mert előre tudom, sose kapom meg. 
               Visszatérve cégemhez, most ezen a közösségi oldalon egy régi, nem túl közeli munkatárs csinált egy cégoldalt, a régiekkel. Ide berakott engem is szinte azonnal. Közben egy másik illetőtől háromszor is megkérdeztem, mi van édesanyjával, akivel mindig együtt dolgoztam, de régen hallottam már felőle. Az illető egyszer sem válaszolt, így mástól kérdeztem rá a csoport oldalán. Nem válaszolt, hanem kitörölte a bejegyzésemet, sőt. És, talán véletlenül, bár ilyenek nincsenek, egy közvetlen kollégámnak küldött üdvözlő soraimat is kitörölte. Mikor megkérdeztem, miért, azt írta, magánügyeket ott nem tárgyalunk, és ez az ő oldala. Magyarán, megcenzúrázott! igaz, ő már anno is felelősségre vont, miért nem beszélem meg vele, ha cikket írok a Rácfürdőben tartott, az említett cég által támogatott tornaórákról. Ő ugyanis valamilyen tisztséget viselt ebben a támogató szervezetben, de nem járt le tornázni. Mondtam, a cikket a főszerkesztő rendelte meg. A cikknek nagy sikere volt, később még egyet írtam, persze azt sem beszéltem meg vele. Később ez látszólag feledésbe merült, mert mikor az iwiwen bejelöltük egymást ismerősként, még váltottunk is néhány szót, már egyikünk sem volt a cégnél. A vége az lett, hogy kiléptem ebből az általa gyártott csoportból, hiszen két dolgot nem bírok: a cenzúrát és az önkényuralmat. Egy harmadikat sem bírok, mikor valaki látszólagos hatalmat próbál gyakorolni másokkal. Más kérdés, hogy a volt cégemből szinte nincs ember, akivel különösebben szívesen beszélgetnék vagy találkoznék. 
                  No hát ez történt, és mivel tavaly két kapcsolatomat is fölszámoltam, szinte ugyanolyan okokból, mint amik itt történtek, most végre több időt szentelhetek a családnak.
                  *
                  Megint szervezik az osztálytalálkozót, ezúttal egy kerek évforduló. Itt is újra és újra szembesülök azzal, hogy hiába tartom nyitva a szívemet, benne azzal a bizonyos zöld ággal, nem repülnek rá a madarak. A találkozókon mindenki kikérdezi a másikat, ki is derülnek a dolgok, ki mit ért el, mit csinál. Egyikkel-másikkal később emailben is fölveszem a kapcsolatot, de ezek sem tartósak. Igaz, a középiskolában sem voltunk jóban. Ez a társaság valahogy nehezen bírja, ha valaki kicsit többet csinál vagy tud, esetleg többet tanult náluk. Legtöbbjük még unokával sem rendelkezik, nem is csoda, ha Dani születése utáni körlevelemre senki nem reagált, egyetlen lány kivételével, akivel ugyan nagy ritkán, de azért szívesen elbeszélgetek. Ő azt mondja, figyelj, irigyek, te hozzájuk képest sokkal több mindent elértél, csinálsz, ők meg semmit. Valóban ez lenne a dolgok nyitja?
  
             

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

De még mennyire ez a dolgok nyitja, mondom én, izlandilinda, aki több szempontból hasonló. Nem véletlenül vagyunk még mindig barátnők. Mindenki a saját érdekét képviseli, ez persze rendben is lenne. De ahogy te is, én is mindig őszinte lelkesedéssel gratulálok például a versenyeken azoknak, akik jó eredményt értek el. Mi azonban várhatnánk (ha szükséges lenne) a szép gratulációkat, pont azoktól nem kapjuk meg, akinek százszor gratuláltunk.
Izabelem, ne törődj te azzal, ki mennyire akar a te zöld ágadra rászállni, én már régen rászálltam, ezt leszűrhetted a sűrű levelezésünkből is. Zalán is a tiéd ilyen szempontból, csak kevesebbet tud fönn lenni a neten. Nekünk még Facebook-tagságunk nincs, nem is érünk rá. Egyszer én is fönn voltam, azt a sok hülye megosztást, amit szinte percről percre fölraktak - mintha verseny lenne, ki tud percenként több mindent megosztani a másikkal. De a többiekére rá se nézett senki, vagyis lájkolni nem lájkolnak, csak megosztanak. Ez számomra egy értelmetlen hülyeség, csak azért kapcsolatot tartani, hogy ránézzek egy megosztott valamire, amibe viszont nem nézek bele.
Sokszor puszil Zalán is, csak most nem ér rá beírni.

Névtelen írta...

Na mit szólsz kedvencünkhöz, "közkincsünkhöz", Zalán papához? mióta kapott egy szerkentyűt, ő is rejtvényez és állítólag szép eredményeket ér el, mondjuk én nem láttam, de ő mondja, hogy 99.93 százalékos. Még szép, skandinávban? és olyan koponyával, mint ő? én már rég nem fejtek skandinávokat, mindent elajándékozok, amit kapok a versenyeken, csak az olaszokat tartom meg. Azokban van fantázia.

Isabel írta...

Múltkor láttam a neten olaszt is, de még nem mentem be megnézni, most csak a vasárnapra koncentrálok, gyakorolnom kell. Jövő héttől aztán keresek más játékot is, muszáj lennie valahol. Zalán bizonyára nem kapkodja el, mint én az elején, mikor még nem ismertem. De majd ő elmondja, ha akarja.