2015. július 5., vasárnap

Itt vagyok és ragyogok is

no hát, Izlandilinda és Zalán, sőt Anonim kedvéért írok pár sort. Rég vége a gyötrődéseimnek, a lányom nemhogy a kutyás költségekre, de másra sem kért, azóta sem, pedig a gyerekkocsi is széttört, azt is muszáj volt venniük. Sőt, Jázmin is kapott a szülinapjára egy újabb, persze nagyobb biciklit. Azért hordtam mindig magammal egy bizonyos készpénzt, hátha mégis oda tudom nekik adni, hiszen belátom, rengeteg a költség, és még csak részmunkaidőben tud dolgozni.  De hogy még mindig nem kért, a jövő héten veszek gépkocsi-nyereménybetétkönyvet, hátha nyerek egy klassz kocsit. Annak az árából már lehet nekik egy fél lakást venni, ha eladják a mostanit. Persze egy kis kert jó lenne, de legalább egy nagy terasz.
Így hát most már boldog nagyi vagyok újra, és ha lemegy a kánikula, még boldogabb leszek. Lehet, hogy annál is igazabb az az aranymondás, hogy tanulj meg veszíteni, és örök győztes leszel? 

              A hétvégét szigorúan itthon töltöttem, egy bugyigó is sok volt, sűrűn jártam a fürdőszobába, később a vizes törölközőt itt tartottam a nyakamon-hátamon. 
               Épp most lett újra szuperkupás a Fradi, érdekes, hogy mindig ez volt a kedvenc csapatom, bár igazi fan sose voltam. Az általánosban mindenki drukkolt valakinek, még szép, hogy én is drukker lettem, azért fradista, mert egy csomó srác a zöld-fehéreknek üvöltözött, ha kivitte a papája a meccsre. Az nem tudom, hogy történt, mikor későbbi férjemmel egyszer és utoljára kimentem egy meccsre, azon a piros-fehér Honvéd játszott. Az üvöltés fertőző betegség, kis idő múltán én is üvöltöttem a többiekkel, pedig fogalmam nem volt, mi zajlik a pályán azon kívül, hogy csomó hülyegyerek szaladgál a füvön, valaki a partról meg sűrűn befütyül rájuk. Még később, még mindig nem volt a férjem a párom, megnéztünk egy meccset az ő tévéjükön, mivel addig úgyse foglalkozott velem, amíg annak vége nem lett. Jobb híján én is odafigyeltem hát, de csak egy gyönyörű öngólra emlékszem, a csapat neve kiment a fejemből. 
              Biztosan szép, sőt gyönyörű nemcsak a futball (ha igazi a szellem benne), hanem más sportok is, mégse nézem ezek közvetítését, sajnálom rá az időt. De ha véletlenül mégis a képernyőn marad a szemem, egyre inkább ott marad. Persze amikor én jártam a versenyeimre (a kispuska, majd karate), az szintén rendkívül izgalmas volt, főleg mikor a lányom lett harmadik, már lilaövesen. Én is nyertem egyszer még fehérövesen, a második lettem, ugyanis hárman indultunk. Hát nem a legjobb középen? A kispuska még középiskolás koromból emlékezetes, de nem a lövészetről, hanem mert ott a fiúk közt én voltam az egyetlen királynő, épp ezért érinthetetlen. Mindenki védett a másiktól... persze akkor is mentünk versenyre, van is abból az időből egy bronz és egy ezüstérmem. Találjátok ki, hányan indultunk, hárman és ketten...
            Istenem, erről eszembe jutott, milyen kár, hogy otthagytam a taichit. Abból ugyan nem csináltak versenyt, annál egészségesebb szellemű volt, inkább életforma, mint sport. Az edzőtáboruk egy csoda (olvasható a weboldalamon). Nagyon hatásos és egészséges sport volt, test-lélek-szellem harmonizáló, csak a bemelegítő "előjáték" volt nagyon kemény, mert úgy lehet eljutni csak a kívülről lebegő-lájtosnak látszó formagyakorlatokhoz. A minap láttam egy kifüggesztést a Somogyi Béla utca egyik bérházának kapuján: Tai-Chuan, vagyis éppen amit mi csináltunk. Nyolc éve abbahagytam az ásványolás miatt, de mindig sajnáltam.
                Most "letészem a lantot" - ugyan nem azért, mert az nehéz, hanem mert a történelmi sorozat harmadik része jön.

 

Nincsenek megjegyzések: