2015. július 10., péntek

Csodálatos péntek

Ma elmondhatom, hogy jólesően fáradt vagyok, korán reggel kezdtem a gyerekeknél, és majdnem este lett, mire hazaértem.
Fél 8-kor Jázmin egy nagy tányér görögdinnye elől köszönt nagyot, a féléves épp tiszta pelust kapott, majd lekerült a szoba közepén elhelyezett takarójára. Már vissza tud fordulni a hasáról, megszűntek az emiatti hisztik, a bébi boldog és folyton vigyorog. Rögtön mellékönyököltem én is. Most az ötéves kezdett nyekeregni, öltözés helyett mindenféle kifogást talált. Ugrásra készen figyeltem, mikor szólhatok, hogy maradjon már itthon, úgyis ritkán játszhatunk együtt, az oviban meg úgyse csinálnak most semmi érdemlegeset, összevont csoportok vannak, amolyan ügyelet, amit minden óvónő utál, a gyerekek meg váltig unatkoznak. Végül anyja fölhívta az óvónénit, hogy a gyereknek ma nincs kedve bemenni. Azonnal megjavult a légkör, lett kis idő egy közös reggelizésre is, aztán anyu elfutott a kozmetikába, egyedül maradtunk hárman.
         Fél 9-kor óriási adag gyümölcspürét kebelezett be az emberfióka, majd két-három büfi után visszakerült a szőnyegre, mi Jázminnal szintén odatelepedtünk, és valami érdekes mágneses építőjátékkal játszottunk, lehetett belőle karkötőt és nyakéket is készíteni. Közben megbeszéltük, hova megyünk idén nyáron, sőt, akár már ma délután. Persze ha apa nem tart igényt a társaságára vagy együtt nem mennek ki a Ligetbe. Anya jött haza délben, rögtön felhívja, aztán közli a jó hírt, vihetem a gyereket, apa fáradt, inkább otthon ejtőzne, és láttam anyán, ő is örül, hogy néhány órára csak egy "kisebb" gondja lesz, Dani. Játszóházban tegnap voltunk, mesélte Jázmin boldogan, de mi menjünk hajókázni, és vízhez! ahogyan tavaly többször is, üljünk a Duna valamelyik partján, dobáljunk kavicsokat a vízbe és lógassuk a lábunkat. Utóbbiról azonnal lebeszéltem, most épp nincs kánikula, és ahogyan később be is igazolódott, ott nem olyan tiszta a víz, mint például a Kopaszi-gát partján, vagy a szentendrei homokos partszélen.
             Nagyon szeretek Jázminnal ide meg oda menni, olyan a stílusa, hogy az ember sosem unatkozik. A hajóval eleinte végig akartunk menni, de ahhoz több meleg holmit, sőt sapkát vagy kendőt is kellett volna a hátizsákba tenni. Meg is lett a következő terv, a Jászai Mari téren kászálódtunk le a hajóról, föl a hídra, amin mendegélve többé nem kell félni az őrülten rohangáló kerékpárosoktól, külön sávon futhatnak. A Szigeten meg akartam nézni a tévében beharangozott dizájnos padokat, de az ötéves diktálta a programot: elsőnek jöjjön a vízesés, ami egész délutános program is lehet, de nem nálunk. Talán ötödszörre hangzott el a kérdés, mama ugye nem felejtetted el a patakpartot? Jázmin tudja ugyan a Duna nevét, sőt előre mondja, ott a Gellérthegy, az Erzsébet-híd, amit mama ugye rólad neveztek el, tehát sok mindent tud, de játszik, és visszatérőleg pataknak nevezi a folyót. De játék azt mesélnie, hogy tizenötször voltak már Velencében, épp amikor valaki beleesett a vízbe, és ők ketten kihúzták. Még néhány történet arról, ahol együtt voltak, de a királyi várról nem tud. Te már voltál ott, mama?
              A sziget elég nagy, megyünk sokat, mire megtaláljuk a rozzant lépcsőket, ahol egészen le lehet menni a nagy sziklákig, amelyek a partot szegélyezik, és meg lehet mutatni a lépcsőkön és védgáton, meddig ér a víz, ha áradás van. Mama, mi az az áradás? kezdem neki mondani a nagy esőzésektől a patakokon át, amik erre megduzzadnak, majd együtt belefolyva a folyóba, annyi víz összegyűlik, hogy muszáj neki ilyen magasra emelkednie. Közben elterelődik a figyelme, visszatérítem: most mondjam az áradást vagy ne mondjam? az óvodás tisztelettudóan szól, de mama, mondd tovább! de ne felejtsd el, hogy le is kell ülnünk valamelyik kőre és dobálnunk is kell a kavicsokat, közben pedig a nagy hullámokat figyelni, amik a hajók után jönnek majd kifelé. Keresünk hát megfelelő sziklákat ücsörgésre, de ez se tart sokáig, mert messziről valami furát látunk. Odamegyünk, hát egy nagyobb gyerekbicikli van odaheverítve, valószínűleg áradás előtt került oda, mert egészében be van vonva a piszkos víz nyomaival.
                Legalább egy óra parti vidám időtöltés után feljövünk, átlépünk a futóknak kiépített gumis szőnyegen, amit külön megcsodál, mellette fut a bicikliút, azon a biciklisták. De itt a kettő között biztonságban lehetünk ugye mama? szegény gyerek, nem csodálom a félelmét, mert a belvárosban eléggé kell vigyázni, nagyon sok kerékpáros fittyet hány arra, merre szabadna neki száguldoznia. Tekernek járdán centikre a lábbuszozók mellett, zebrán keresztben az átmenő gyalogosok előtt! lányom is sokszor panaszkodik, hogy Jázmin már konkrétan fél, és most már nemcsak a kétkerekűsöktől, de a rollerezők, a gördeszkások, a görkorcsolyások ugyanúgy száguldoznak a járdán, és nemcsak a fiatalok. Én azt szoktam javasolni mindenkinek, hogy ahogyan én, vigyázzállásban gyalogoljon, mert nem mindenki gondol menet közben megforduló, akár csak a könyökét kitevő vagy hadonászó gyerekekre, öregekre.
               Visszafelé indulunk, átszeljük az egyik erdőrészletet, Jázmin előreszalad az egyik ösvényen, majd "mama gyere! találtam valamit!" szinte azonnal ismerős bejáratot veszek észre, a kisállatkertét. Jázmin rejtélyesen mosolyog: megéreztem a szagukat! az állatkertbe régebben belépőt szedtek, de tavalyra ingyenes lett, jogosan. Mindjárt a bejáratnál új szolgáltatást látunk: egy kör a ló hátán 500 forint. Itt nincs mese, ezt sokan kifizetjük. A kör ugyan nem nagy, hiszen maga az állatkert is kicsi, de a gyereknek nagy az élménye. Jázmin már tavaly is majd egy órát töltött a lovak karámjánál, a lovak szeretete anyjáról ragadhatott rá. Osztom az érzéseit. A tavalyi gólyák is mind itt vannak, kelepelést is produkálnak.
               Jázmin érthetetlen módon vattacukorért kezd egy majdnemhisztit, vagy ötször emlékeztetem, milyen borzalmas volt ez a műmálnával kevert cukor tavaly előtt, akkor megegyeztünk, hogy ilyet soha többé. Mivel nem tágít, kénytelen vagyok kis humbughoz folyamodni: nincs nálam pénz, csak bankkártya, azzal itt nem lehet fizetni. Ebbe azonnal belenyugszik. Az állatkertben viszont a nyalóka jut eszébe a reggelről megmaradt szendvics és főtt kukorica helyett. A szendvics jókora volt, a felét csomagolta be anyja, abból még evett három falatot még a hajón, és finom téliszalámi volt benne. De nem kívánta, mert közben megevett egy zacskó borzalmat. Ezt az egyet nem kerülhettem ki, mostanában vesz néha anyja ilyeneket, most is ő adta oda. Hagymás kukoricakarika, de szörnyű sósan, és az összes káros anyag benne van. Ettől persze abba se tudja hagyni az evést, csak három karikát hagy a zacskóban, anyának hazaviszem jelszóval. A kukoricát imádja, most mégis azt mondta az első harapás után, hogy nem finom. Pedig isteni volt, a másik felét én ettem meg.
                A nyalókát sem veszem meg, most már keményebb hangon érvelve, ismét a bankkártyával jövök. Bár egyébiránt nagyon szemfüles a kiscsaj, mégse tűnik fel neki, hogy a lovaglásért az orra előtt perkáltam le az ötszázast, a vécéért pedig a kezemben tartottam a két darab 100 forintost. Pedig vártam, hogy rám szól, mi az mama, mégis van pénzed? És nem szólt akkor sem, amikor a fagyit vettük, mert azt azért mégis kapott, mégpedig azért, mert abban legalább víz van, bár ez lehet, hogy tőlem nem a legjobb érv.
                 A napomat az koronázta meg, hogy Debrecenből eljöttek egy doboz ásványért, szörnyen örülök, hogy már nincs túl sok eladni valóm. Igaz, ez relatív, hogy mi mennyire sok vagy kevés, hiszen egy régi hűtő és egy kisebb vitrin még tele van. Ezeket azonban mégsem adom el, többnyire gyönyörű színes kövek, vagy drágakövek, persze az olcsóbbak közül.
               A nyúlpecsenye csak ezután jött, szigorúan csak kovászos uborkával, mert fogyóznom kell, már évek óta nem eszem húst se rizzsel, se krumplival, tésztával pláne nem, zöldség azonban bármennyi jöhet melléje.
               Hát ez történt ma és talán nem csoda, ha elfáradtam kissé. A jóból is megárt a kevés! ez ismét az én szlogenem, ha nem is erre vagyok a legbüszkébb.
 





Nincsenek megjegyzések: