2015. március 25., szerda

Becéznek vagy csúfolnak

Épp most fejtettem egy rejtvényt. A kérdés Patrícia becézése volt 6 betűvel, az első négy betű Patt-ra jött ki, aztán volt egy zárt betű, majd egy s. A zárt betűt megtippeltem Pattisra, mert elképzelni sem tudtam, mit szeretne a rejtvényszerkesztő. A Pattist nem fogadta el a gép, és meg is értem. De akkor mi lehetett?
Viszont ez a kis játék megint elindította bennem a szót.
             Engem mint Erzsébetet, világéletemben mindenféle névvel illettek, csak az eredeti nevemen nem szólított senki. Jó ideig, mert gyerekszerelmem, Gyuszi így hívott: Erzsébet. Ma is hálás vagyok neki az akkori jóleső pillanatokért. Felsőbb osztályokban mindenki mindenkit becézett, jobban mondva inkább csúfolt, akkor voltam aztán muszka. Nem ide tartozik ugyan, de a nyolc év elemi igazgatónője, aki szintén Erzsébet volt, a hivatalos okmányomon Erzsebétnek írt el.
             Jöttek az évtizedek, otthon a nevem sokszor téma volt, anyám többször is próbált kitalálni nekem valami mást, mint az ősi nevet, amit pedig ő adott nekem. Kóstolgattuk sorra: Bessz, Liza, Elizabeth, Eliza. Ezeket nem vezettük be, de voltam Erzsi, Erzsike, sőt Erzsikecske (fiatalabb nővérem hívott így, ezért tán még annál is kevésbé szerettem, mint amennyire és óriási szerencsém, hogy ez viszont nem ragadt meg). 
              Tizenhárom évesen meghalt a nagyapánk, megüresedő szobájába albérlőt fogadtunk, még az 500 forintos díjra is emlékszem. Az ő gyerekük volt Böbe, a hülye anyjuk, Ica találta ki és sugallta be a családnak, hogy a Böbe az Erzsébet éppen divatos beceneve. Hogy családom mennyire befolyásolható volt ez irányban - és ellenem, idegenekre hallgatva - fájt. Megtetszett nekik, egyből rám ragasztották. Ettől fogva semmi nem mosta le rólam a Böbét, és mikor a középiskolába kerültem, ők is Böbéztek, igaz, voltam nekik huszita, a rendesebbek csak husziztak (vezetéknevem után).
             Mikor húsz évesen munkába álltam, nagy szerencsémre alig Böbézett valaki, volt egy nekem sokáig kedves férfi kolléga, aki megint csak Erzsébetezett. Én pedig ismételten nagyon jól éreztem magamat ettől, megbecsültnek, komolyan vettnek. Jött aztán az antiszociális újságíró, ő is szólított néha így, de ő is hosszallotta, akkortól Zsi lettem, később ezt megduplázta, akkor meg Zsizsi. 
            Azoktól, akiket a Böbe-korszakomban ismertem, negyven valahány évesen kivívtam, hogy hagyjuk a Böbét, már gyerekes. Nehezen szokták meg az emberek, eztán vagy egyáltalán nem szólítottak meg, vagy ha muszáj volt, Erzsiztek és Erzsikéztek, ne adj isten, Bözséztek vagy Zsókáztak. Másik nővérem (akivel tavaly tagadtuk ki egymást) azzal jött, hogy mindig Böbe voltam, ő nem tud mást megszokni. Tiltakoztam, közben azon nevetve, hogy mire emlékszik ő... "De hát 14 éves koromban ti ragasztottátok rám ezt a hülye majomnevet, nem én akartam, én Erzsébetnek születtem" - érveltem, akkor elhallgatott, viszont azóta nem szólított sehogy. De még ez is jobban esett, az Erzsit is utálom.
            Mi is volt ezzel a majommal? Épp akkoriban volt a veszprémi állatkertnek egy Böbe nevű majma. Igazából ezt annál később tudtam meg, hogy már jó ideje Böbéztek, de nagyon nem esett jól, hogy aki így szólított, rögtön hozzá is tette, hogy engem a majomról neveztek el. 
            2001-ben egy fórumon vettem föl az Isabel nevet, ami egyébként az Erzsébet spanyol nyelvű megfelelője - ezt nagyon megszerették, és net-ismerőseim, barátaim csak így szólítanak. De mikor kezdtem máshol is használni, cikkeztem egy természetvédő magazinba, eredeti nevem mögé beírtam az Isabelt. A szerkesztő, későbbi munkaadóm rákérdezett: mi ez az Izabel? és nevetett. Rögtön láttam, hogy koránál vagy ki tudja milyen beidegződései miatt furcsállja, így nem erőltettem.
           Mégis ebben a társaságban harcoltam ki végül az Erzsébet megszólítást, bemutatkozó látogatásomon ők kérdezték, milyen néven szólítsanak, mondtam, Erzsébet. Másnap reggel idősebb kolléganőm azzal fogadott, hogy ők este családi körben megbeszélték, hogy én Bözsike legyek. Merthogy elődöm is Ilona volt, vagyis becézetlen, most engem is úgy akarnak szólítani? elki szemeim előtt megjelenik a vacsora közben rajtam jól szórakozó, idegen család. Majd leestem a székről: nekem becenevet keresve eszik a sült oldalast savanyú káposztával? sértőnek éreztem, és véleményemet nem is hagytam titokban. Előző nap miért kérdezik, ha mégse akarnak úgy szólítani. Ekkor szólt közbe Erika, hogy őt vajon becézik? erre az érvre idős kolléganő elhallgatott. A főnök épp erre nyitott be, rögtön be is számoltak neki, miről van szól. Azt mondja, az Erzsébet hosszú. Mi lenne, ha magát meg Imikének hívnám? netán Imrusnak? kérdeztem rá. Végül is belátták, a három másik férfi kolléga is komolyan vett, és három és fél évig élveztem ezt a megtisztelést. A fórumokon pedig maradtam és maradok Isabel.
            Lányaimat soha nem becéztem, illetve pici korukban, de az inkább gügyögés volt. Anyósomtól falramásztam, mikor picianyámnak szólította a gyereket, amikor pedig a férjem kispinásnak, halálra sértődtem. Anikó szerintem eleve becéző, ahogy az Ildikó is, szerintem. Mégis volt egy időszak, amikor Animackó lett. Néha apjától el-elhangzott mindenféle becézőnek szánt, de végül csúfnévnek ható Ancsa is, de szerencsére ezek nem maradtak rajta. Juditot néha még anyám is Jucizta, urambocsá még Csuti meg Csutka is volt. Igaz, apja akkor szólította így, mikor dühös volt rá. Szerencsére nem szokott rá, és családom többi tagja sem becézi-csúfolja. De volt Isaura is, épp akkor ment a brazil szappanopera, és Juditnak épp olyan keskeny, finom arcocskája volt, bár sokkal szebb, mint a latin színésznőé. De ez se maradt sokáig.
           A címre utalva: a becenevek nem véletlenül csúfnevek is lehetnek, és elég jól meg tudják keseríteni egy kisgyerek életét. Bár ha egy csecsemőnek a Tivadar nevet adják, bizony groteszk lenne őt rögtön úgy szólítani. De mikor hatvan-hetven éves nők még mindig Böbék, Gyurikák vagy Macák. 
           Mikor a numerológiát tanultam, világosult meg bennem, miért és hogyan is működnek az elnevezések, hatnak magára az emberre, akit éppen illet. Most itt újra Petőfit hozom fel, aki Petrovics néven nem lehetett volna ugyanaz, aki lett, és ezt nyilván ő érezte a legjobban, ha megmagyarosította. A névasztrológiában maga J.L. előadó is kifejtette, mi lett volna Ziegler Géza, ha az marad és nem változtatja nevét Gárdonyira. És még lehetne folytatni, köteteken át.
           Minap tudtam meg húgomról, akit nem említettem, hogy ő se szerette a nevét, nagyon korán Szöszinek kezdtük hívni. Ez jól is állt neki, amellett a mai napig nagyon kedves a szintén szép, ám valóban komoly Ágnes helyett. 

Nincsenek megjegyzések: