2015. január 19., hétfő

Haj, haj, haj...

Ma egy régi barátnőmről álmodtam, és bár ő nem is látszott az álomban, valakinek éppen azt meséltem, hogy ez a lány volt az, akivel még az összes barátnőm közül a legjobban megértettük egymást. 
      Nagyon sok minden tetszett benne, de a sors úgy látszik, mindig megtréfál valami furcsasággal. Bár lehet, hogy ez törvényszerűség. Nekem amolyan kesze-kusza, lágy, kevés hajam van, egy régi hódolóm azt írta egyszer, hogy én vagyok a legszebb kóchajú a világon. No erre persze nem lelkesedtem, meg amúgy sem. Mert igaz volt. Ennek a barátnőmnek viszont rengeteg és gyönyörű haja volt, és már akkor barátkoztunk, amikor még nem is láttam, internetes ismeretség volt. Adódott aztán abban a körben még egy, bár nem lett annyira közeli barátnő, csak éppen volt. Ennek is gyönyörű hosszú, sok haja volt, szinte meg lehetett volna zsűrizni, melyiké szebb, a vörös, kissé matt és szálas sörény, vagy a barna, lágyabb, mégis erős és sok ékesség. Mikor együtt voltunk, bizony jócskán látszott a különbség, és ha megnéztek volna minket, nem én lettem volna a legjobban tetsző. 
       Emiatt nagyon nem izgattam magamat, mégis volt néhány apróság, pici történés, ami ökölbe szorította a kezem. Miért nem olyanok a barátnőim, amilyen én vagyok, ilyen jellegtelen, kevés hajú, vagy akár még jellegtelenebb. Aztán találkoztam régi osztálytársaimmal, és nekik is rendben volt mindig a frizurájuk, s valahogy az volt az érzésem olyankor, hogy nem hiába magánéletükben is többet értek el, mint én. Akinek nem volt annyira rendben, még annak is több volt néhány szállal, csak gondozatlanságában, festetlen fakóságában volt kellemetlenebb ránézni, mint a szépen fodrászoltakéra.
      Nemhiába van a hajban az erő, gondolhatnám boldogtalanul, ha haj van, minden van, ami egyébként nem igaz. Igazából ma már ez sem érdekel. Eleget huzakodtam vele egész életemben. 
      Bár rég elhagytam csoportomat, mostanában visszatérnek álmaimban, ami természetes, hiszen életemnek, utolsó hét évemnek nagyon is részei voltak, sokat jelentettek. De ugyanakkor nagyon sok fájdalmat, bosszúságot is hoztak, ezért is jöttem el, és nem azért, amivel röviden magyaráztam, újabb unokám születése okán. 
      Mai álmomban tehát elismertem, hogy ez a lány volt az igazi barátnő, megosztottunk keserűséget és azt a kevés boldogságot, ami kijutott nekünk az utóbbi tizenévben. Két vagy három éve kötöttem a talpára útilaput, mert egyre nehezebb volt elviselni tétovaságait, feledékenységeit, meg tudomisén még milyen dolgait. Hozzá se mentem vissza, ahogyan most elhagyott csoportomhoz sem szándékozom többé visszatérni. A nővérem aztán meg pláne nem érdekel. Vele átéltem rengeteg nagyon jó élményt a Balaton mellett, hiszen a tó volt legnagyobb szerelmem. Tavaly ez a szerelem is kihunyt, a folyóban is ugyanolyan örömömet lelem, a nővéremre meg nem vagyok tovább kíváncsi. 
       Az, hogy megtaláltam a családom azon tagjait, akik végül is a legfontosabbak és akiket régebben hanyagoltam kissé vagy egészen, egészen boldoggá tesz. Mégis rossz benézni postafiókjaimba és konstatálni, hogy jobbára kihaltak, milyen jó volt, mikor mindennap jött vagy tíz levél innen-onnan.
      

5 megjegyzés:

maria54 írta...

Örülök, hogy boldogságot találtál újra.

maria54 írta...

Örülök, hogy visszataláltál a boldogsághoz.

Györgyi Haltrich írta...

Sokat gondolok Veled én is az utóbbi időben ... időnként ezért olvasgatom a beírásaidat.
Mára még totojgósabb lettem, tele helyi elkötelezettségekkel.
Haj, hajaj - fehéredik, vékonyodik, de még mindig túl sok energiámat elszív ahogy nő ...

Isabel írta...

Kedves Maria, örülök, hogy hű maradtál a blogomhoz - én persze azt hittem, hogy nem, már megírtam, miért. És minden tisztázódott.

Isabel írta...

Kedves Gyi,
nagyon sajnálom akkori mivoltomat, ismertél 9 évig, kívülről tudtál, jobban, mint én. Igaz, benned is volt néhány, amit viszont csak én vettem észre.
Nem tudom, mikor békélek meg saját magammal, hogy megbékélhessek másokkal is. A lényeg, hogy ma, mikor megtaláltam végre a leveledet, na és a többiekét is, akik mégse hagytak magamra, nagyon boldog lettem.
Képzeld, a lányok is őszülnek már! majd benézek hozzád is, lett-e még több unokád. Nem gondoltam volna, hogy az unoka ekkora boldogság lesz, mint amilyen lett, igaz, nem eleinte, csak mikor már nagyobb volt Jázmin. Addig kevésszer jutottam hozzá, Dánielhez kicsit többször. Hogy nevet rám, a cumi is kiesik a szájából!