2016. szeptember 23., péntek

Szabadszállás szombaton

Szombaton ismét verseny, de nem kellett korán kelni, délben indult a vonat, az állomásra kijöttek értünk, mert sokat kéne begyalogolni. Este fél 7-kor jött vissza vonatom, 9-re már itthon is voltam. Előre örültem, hogy nem késem le a Saul fiát.
             Az idő nagyon gyönyörű volt, a verseny mindig ugyanott van, panzió és étterem, és óriási fedett terasz tartozik hozzá. De jó lenne itt kinn fejteni! De ez csak néhány mesternek és bennfentesnek adatott meg, ahogy később a képeket megnéztem.  
             A rejtvények: az egyik haladó szintű volt, ha nem is a legkönnyebb, de kb. fél óra alatt tökéletesre megcsináltam. De a másik! mesterek rejtvényeit én mindig megkapom emailben, próbálom is őket megfejteni. Sokszor sikerül, de ez nem a könnyű fajtából való volt. Mások is rengeteget kínlódtak. Én így sajnos 130 hibával csak a 17. helyre kerültem, még ketten voltak utánam. Nem baj, múltkor jobb volt, talán a következő megint jobb lesz.
            Van egy kis társaságunk, Siófokról nővérem és egy lány, hozzájuk csatlakozva már eleitől fogva jön velük egy balatonkeresztúri férfi, az utazás miatt mindig együtt jönnek és mennek. Most is muszáj volt nekik a fél 5-össel eljönni. Ilyenkor az a szokás, hogy ha én tudok maradni, összeszedem az esetleges oklevelet meg a feladatlapjaikat. Ha nekem kell eljönnöm, én is megkérek valakit, aki marad, mondjuk a másnapi csapatversenyre, és elhozza nekem később. Volt úgy, hogy egy évvel később, de hozzájutottam a feladatlapomhoz:-)
             Ez a haladó szintű férfi nulla hibával az ötödik lett. Az első hat helyezett szép nagy papírtasakban ajándékot is kapott. Hát, most nem tudom, mi lesz vele,  gondoltam és azonnal nem jelentkeztem, hogy átveszem és elviszem az illetőnek. Sok más is csinálja, hasonló okok miatt. Csak közben gondoltam át, mit csinálnak az át nem vett ajándékokkal (az oklevelet elteszik és később odaadják, akár egy év múlva is az illetőknek). Na és az is felmerült agyamban, hogy kis társaságom esetleg neheztelni fog, miért nem hoztam el az ajándékot, oklevelet. Úgyhogy visszamentem a végén, de már csak az oklevele volt az asztalon, rajta egy kis palack szárított zöldség. Ilyen ajándék? vicces. Hát elhoztam persze, de most folyton azon rágódom, hogy ha később ez a férfi valakiktől meghallja, mit kapott volna, ha marad, mit gondol majd rólam, lenyúltam az ajándékát?
 

2016. szeptember 21., szerda

Jövök-megyek

Az aszfaltjavítás ezen ideiglenes, annál frappánsabb megoldásaival újabban elég sok helyütt találkozom. Más városokban még nem figyeltem, itt a fővárosban elég gyakori. Íme: 
Azon gondolkodom, beázásomat a szoba felső sarkában hogyan tehetném valami hasonló technikával szebbé. A festék lepereg, ahogy a tapéta is elenged, a tapétaragasztó egyelőre megmaradt.
               Tegnap unokámat videóztam, mert a karattyolását szeretném megörökíteni. De annyira hozzászokott, mikor anyjáék fotózzák, hogy azonnal "csííííz"-t csinál, és richtig nem dumál, mikor filmezem. De annyira szépen beszél "daniul". Már szépen eszik kanállal, abbahagyta dühöngéseit, mikor ok nélkül egyszerűen hanyatt vágta magát. Szerencsére mindig olyan helyen, hogy nem lett belőle gerinctörés.
               Jázmin iskolába ment, és egyelőre nincs semmi gond vele. Lányomnak kicsit nehéz ugyan, hiába van közel az iskola, alig két megálló, a kicsit is mindennap készíteni és vinni kell a kocsiban. De pár hét és már ő is bölcsis lesz. Fenti képen Jázmin puccba vágva, ahogy előtte elmegy a kistesó.
               Napfénykezelésem túl van az első 10 alkalmon, kezdenek gyógyulni a sebeim, és persze mindennapos kenegetés is van. Azt mondják, ez már soha többé nem múlik el, legfeljebb enyhül. Szép kilátások! tkp. nem is zavarna, ha nem viszketne néha radikálisan. 


2016. szeptember 19., hétfő

Találkozások festőkkel

Tehát hogy jutottam el Schéner Mihály (azóta elhunyt) híres festőművészünk házába. Egy riporter kollégámnak volt feladata interjút készíteni vele, kérdezte, van-e kedvem nekem is menni, legalább nem megy egyedül, már unja (a riportokat, persze ez a munkája). Mondtam, szívesen elkísérem, mert mikor nem sokkal azelőtt egy pomázi festőnél jártunk, az is nagyon tetszett. Mivel kollégám mellesleg költő is, ezek a művészek kicsit közelebb vannak egymáshoz, "te is zenész, én is zenész", ismerjük a mondást. A pomázi festő nevét most nem találom a neten, valamilyen Gábor. A biodiverzitás foglalkoztatta elsőként, csodálatos képeket láttam nála, meg magyarság témájúakat. Szörnyen fel volt háborodva, mikor kollégám kávézás közben elárulta neki, hogy rézkarcnyomataimat a tapétára ragasztva teszem ki. Merthogy az ilyesmi akkora érték, hogy ezt nem szabad, egyenesen a művész/mű megbecstelenítése. Mondtam, hogy én ezt nem tudtam, nagyon messze vagyok ezektől az emelkedettségektől. A keret egyébként többe kerül, mint amennyiért én ezeket (egyévi részletre) vettem. Aztán: az én betonfalamban kevés a lyuk. A végén szégyenlősen vigyorogtam: legalább nem lopják el a betörők! Na mindegy, azért nem dobtak ki...:)
                  Művészek házában járni nekem olyan, hogy is fejezzem ki, "megható". Valahol a levegőben érződik egy olyanfajta szellemiség, ami máshol nem. Schéner házába lépve is így éreztem. Idős felesége ahogy fogadott, éreztem, nem túl szeretett kötelesség. Nyilván rengeteg a riporter, és más olyan emberek, akiknek a festészethez bármi köze van.
A ház több szobával rendelkezett, több ajtó is nyitva volt, csak futólag, ahogy mentünk fel, benéztem mindegyikbe. Rengeteg tárgy felhalmozva, persze kissé porosan is. Itt nehéz lehet takarítani. Magamban hozzátettem: hiszen nem ez a fontos. Mindenfelé félkész vagy kész festményekbe botlottam, a legtöbb csak úgy a falhoz állítva. Legtöbb nem is tetszett, amolyan tájkép vagy csendélet, meg aztán nem is érdekelt annyira ez a művészet.
              Az idős ember viszont nagyon aranyos volt, rengeteget beszélt. Később megmutatott egy könyvét, ami már nem a festészetéről szólt, tán faragott vagy mi, nem is emlékszem már nagyon. Ez még hagyján, de mikor pajzán verseit mutogatta, az már nekem nagyon fura volt. 
Kimentünk aztán kicsit az erkélyre, ahol ez az alábbi fotó készült. A festő a szomszédairól mondott néhány keresetlen szót.

A vörösbor fogyott, a festő meg beszélt. A kollégám által vitt vörösborból nem kért, de minket biztatott, igyuk csak nyugodtan. Kollégám elárulta neki, hogy én táncolok, erre kért, hogy táncoljak neki. Erre nem voltam hajlandó, mert a hastánchoz egyrészt megfelelő öltözék, másrészt hozzáillő zene, harmadszor terep. Márpedig a nagyszobában sem volt egy talpalatnyi hely sem. 
Aztán még több óra eltelt, kezdtem nagyon éhes lenni. Felesége behozott egy tányér Fornetti süteményt. Akkoriban jelentek meg ezek itt-ott a fővárosban, még sose ettem. Befaltuk, de még éhesebbek lettünk. Végre kollégám hirtelen búcsút vett, mondván, hogy még haza is kell érni. Iszonyatos hideg szél fogadott, majd megfagytam. Előszedett a táskájából egy ronda és nem túl tiszta, sőt enyhe izzadságszagú férfipulóvert, nem volt mit tenni, fölvettem. 
Másnap a munkahelyen megdicsért, hogy nem álltam oda táncolni. Azt meg kell fizetni! még neki is! hőzöngött, de hát ő ilyen volt. Még hozzátette, hogy nagyon jó helyre rakjam el azt az A4-es lapot, amire nekem rajzolt direkt a kisöreg feliratokkal, hogy nagy érték lesz, ha meghal. Kissé obszcén volt a rajz, de kollégám szerint ez a művészeknek lehetséges. Csak ehhez kapcsolódva: mikor egy másik, szintén híres költő pornográf kötetét mutogatta, s látta rajtam undorodásomat, hozzátette: "ezt lehet, hidd el, művészek megengedhetnek maguknak ilyesmit. Egyébként meg csak a halála után adatta ki, életében nem merte vállalni". Egy ideig rakosgattam az A4-est, aztán egyszerre kidobtam. Jó, hogy egy festőművész is ember, de én nem akarok kiállni vele, ha megboldogul.
Hát így történt.

2016. szeptember 18., vasárnap

Fotó és néhány mondat

Igen, így kellene. Ma már az emberek (én is sajnos!) nem érnek rá kilométereket olvasni. Vagyis, elhatároztam, hogy inkább hurcolom a fotógépet és fölteszek hetente legalább egy-két képet, hozzá pedig keveset írok.
Ezt a gyönyörű zöldséget tegnapelőtt vettem egy őstermelőtől.
Iker pirosban

Meg hátulról is, hogy tényleg össze vannak nőve













Régebbről:
Ikercseresznye
Volt egy fütyis padlizsánom is, de lehet, hogy még az előtt, hogy a gépet javítás okán letarolták. Merthogy sehol nem találom, pedig nagyon frappáns. A felemás színű zöldpaprikák is érdekesek.


***

Megtaláltam egy 14 évvel ezelőtti felvételt, melyen Schéner Mihály festőművész mellett állok, következő sztorimban erről írok majd pár sort.  

2016. szeptember 17., szombat

Technikai zűr

Ma kicsit böngésztem a blogom régebbi írásait, és mindjárt megállapítottam, nem volt hiábavaló a rendszeres, bőséges leírás. Jó visszaemlékezni a részletekre. A Facebook gyorsasága és rövidsége is jó valamire, de ezek az igaziak. 
                 Megkerestem két régebbi blogírót, akik ide is írtak. Mikor szüneteltettem 2012-től kb. két évig a blogot, majd visszatértem, már nem voltak itt, pontosabban az egyik néha beírt, én válaszoltam, amire viszont ő nem válaszolt. Akkor az ő blogjába valami beállítás miatt nem tudtam beírni, most beírtam. Kíváncsi vagyok, válaszol-e. 
               Most be akartam állítani blogomnak azt a funkcióját, hogy kiket olvasok. Egyszerűen nem találom. Egy időben ugyanis mindenkit, aki már nem járt ide, kitöröltem, egy ideig senki nem volt oldalt látható. Akkor megjelentettem néhány általam becsült (és néha olvasott is) weboldalt, de most nem sikerül megcsinálni, valami feedeket kér a program. 
               No hát csak ennyi. Ha a régiek véletlenül visszatérnének és magukat keresnék ott a jobboldalon, hát ezért nem találják. Míg csak rá nem jövök, hogyan kell megcsinálni.

2016. szeptember 13., kedd

Versenyhegyek

Ha jól számolok, kilenc verseny volt az idén, és kb. fele-fele arányban volt nagyon kevés és nagyon sok hibám. (A 10. nem pontverseny volt, ott is csak 2 hibám lett.) 
Jelenleg a 15. helyen állok az összeredményben, még hátra van öt verseny, plusz még egy nem pontverseny is. Egyre jobban összelogikázom a rejtvényeket, és ha nem is célom idén mesterré avanzsálni (no ez a veszély nem is fenyeget), akkor is jó nem hátul villogni egy versenytábla-listán. A tudás, ismeretszerzés tehát továbbra is doppingol, nagy örömöt okoz. Minél jobban kitágul körülöttem a világ, annál szebbnek látom.  
               Testi állapotommal különösképpen nincs nagy baj, néha persze kellemetlen. Ami esetleg aggasztana, az a fáradékonyság, de hát a szívbajokkal ez jár. Ami érdekes, hogy Mari nővérem is irtó fáradékony lett, de ez nála inkább azzal függ össze, hogy még mindig nem tudja egyik lantját se letenni. Viszi a sodrás magával, és nem képes nemet mondani dolgokra, hogy azok végeztével hullának érezhesse magát. De nagyon tudom irigyelni a lelkesedéséért. 
               Nálam a lelkesedés kissé lelohadt, például az internetes rejtvények fejtését abbahagytam, tán nem véglegesen, mindenesetre a papír alapú - na és logikát kívánó - rejtvények jönnek előtérbe. De mostanában könyv helyett rejtvényeket tartok a táskámban, és ha kicsit valahol leülhetek, máris belevetem magam. Ez az utazásokat és a máshol történő kényszervárakozásokat meglehetősen lerövidíti. 
               Ami az unokáimat illeti, hát ők nagyon édesek. Lányom rendkívül odafigyel arra, hogy vendégeit ne hajnalban fogadja, így általában 9-10 között kell csak odamennem. Danival jókat labdázunk, a maga nyelvén folyékonyan beszél. Jázmin meg is kérdezte egyszer, hogy anya, a Dani hogy-hogy nem beszél magyarul? viszont szinte mindent megért, amit nem tud szóval kifejezni, jön a testbeszéd, mutogatás. Néha játszótérre viszem, hintázik, focizunk, homokozni még nincs nagy kedve. Majd az lesz nekem a pihenés időszaka, mert így több órán át sem tudok leülni, folyton utána kell mennem, illetve hintáztatnom. Úgyhogy ma inkább itthon maradtunk, a levegőzés is megvolt a gangon. 
               Azt hiszem, többet nem is kell erről írnom, vannak jó és kevésbé jó dolgok, a bosszúságok is megvannak, néha nagyon idegesítőek, de aztán felszáll a hinta újra.
            

2016. július 26., kedd

Pár szó csak

Tulajdonképpen csak azért látogatok ide néha, hogy ne vesszen el, ahogy más blogommal megtörtént. A szöveget ugyan meghagyták, de az egész formátum elveszett körüle.
               Volt egy újabb verseny, ahol tavaly volt az első. Akkor is meglehetősen kellemes volt a fogadtatás, most ugyanúgy, sőt talán még jobban. Jászjákóhalmáról beszélek, ami egy elég kicsi, egyszerű községecske Jászberény közelében. A helyszín is meglehetősen egyszerű, mondhatni szocreál. A vendéglátás azonban annál kedvesebb volt. Nem tudom, miért, talán hogy alföld és ott búzamezők vannak. Szóval tavaly is kaptunk egy kiló helyi lisztet, most is. Kellemes volt, hogy nem kellett regisztrációs díjat fizetni, mégis kaptunk egy nagy zsömlét rántott hússal, uborkával, egy szelet Sportcsokit, ásványvizet. Majd sorra bontották fel a jászapáti dinnyéket (szinte az a híres hevesi, hiszen az ott van a közelben). Ezek a dinnyék még hagyományosak, azaz nem az a csíkos, amelyen kívül másmilyet már nem kapni a kereskedelemben. Nem, ez az a szép egyhangú sötétzöld, belül azonban meglehetősen finom és nincs sok magja. A zsömléből szépen kiettem a húst, és mivel Mari a verseny után nekem adta a sajátját, abból is, a zsömléket felkínáltam az ebédlőben tevékenykedő egyik asszonynak, vigyék haza a malacoknak. Megköszönte szépen, hogy majd a kutyája megeszi, mert házikoszthoz van szoktatva.
              A nagyterem meglehetősen fülledt és alulvilágítatlan volt, ugyan sok ablak, de minden roló. Azt vettem észre, hogy alig látok, de ez a szemüveg elégtelenségének is köszönhető, két éve csináltattam - vagy három is van már? mindenesetre kopott már az üvege nagyon. No és a szemem is romolhatott valamennyit.
              A versenyfeladatok a mi szintünkön nagyon nehezek voltak. Ez az eredményhirdetéskor mindig látszik. Más is csinálta, aki máskor is meglepett már minket hihetetlen nehéz feladványokkal. A kezdőkét, haladókét és mesterekét más készítette. Abból derül ki, mennyire nehéz vagy könnyű, hogy hány hibával végeztek az emberek az egyes szinteken. Például a haladóban nagyjából a harmmincadik helyen végzőnek is csak két hibája volt, ez folytatódott sokáig, majd szép számmal az egy hibásak következtek, és végül a hibátlanok. Tehát könnyű lehetett a feladat. Viszont a mesterjelölteknél egész más volt a helyzet. A legtöbben félig csinálták meg, velem együtt. Azért így is a 15. voltam a huszonvalahányból, Mari előttem a 13., néhány hibapont eltéréssel. Ez nem baj, de mikor ma elküldték a többi feladatlapot is és megláttam, hogy nemcsak a haladóké volt nagyon könnyű (a fele sem volt kevert, pedig eddig az volt a divat, a félig kevert), de a mestereké megint könnyebb volt a miénknél. Írtam is a szerkesztőnek, hogy van ez. Nem is véletlen, hogy a mesterek is kevesebb hibaponttal brillíroztak, csak pont mi, pont ezzel a szerkesztővel szívtuk meg. Nem véletlen, hogy például a múltkori versenyen csak 5 hibám volt összesen, tehát nem a teljesítménnyel van a baj. Merthogy mindkét rejtvényünk teljesen kevert volt, az egyikben ugyan volt jó néhány betű beírva, de a másik szinte teljesen üres volt, míg a mesterekében ugyancsak hemzsegtek az előre megadott betűk.
               A meleg miatt persze megint szenvedtem, és egyre jobban. Alig várom, hogy lemehessek a Balcsira, de amilyen pechem van, mire leérek, megint kihűl a víz.