2017. október 23., hétfő

Bejött

na, egy hete írtam, hogy mik az előjelek Szerencsre, de be is vált. Hallgathattam volna az intuíciómra, amikor megláttam, hogy ki csinálja a rejtvényeinket. Két éve ugyanez volt, emlékeztem minden másodpercére. 
                Szóval kész kabaré volt. Először az volt furcsa, hogy ezer forint volt a regisztráció, de semmi kaját nem hoztak. Regisztráltunk, álltunk, beszélgettünk, akkor mondják, hogy ja, fizessünk. Ja, mondom, tényleg, csakhogy mi már megszoktuk, hogy nincs regisztrációs díj, az idén sehol nem volt, csak ott, ahol enni is adtak érte. Ezért, nem ezért, de gyanítom, hogy a lányok talán szóltak a rendezőknek emiatt, mert az asztalokra épp a verseny kezdetén kihordtak néhány tál Fornettit, amit gondolom, közben gyorsan megvehettek, mert az készen van. 
                A rejtvény olyan nehéz volt, mintha kínaiul kezdenénk tanulni, még az első helyezettnek is rengeteg hibája volt, én a huszadik lettem, 300 hibával. A mestereknél ugyanez volt a rejtvénycsináló, és ugyanígy végeztek ők is, több száz hibákkal. Ráadásul a fejtést folyton megzavarták, szerintem ez is a stratégiához tartozott. Ez az István György sokak szerint már plöm-plöm, ez azt jelenti, hogy nyilván semmi más nincs az életében, csak a rejtvényezés, ronda, kövér, nagyképű, ezért aztán majd ő megmutatja. Meg is mutatta, és nem véletlenül sok mester nem is jött el a versenyre... ismerték ők nagyon is jól. A siófoki rejtvénycsináló Barna Viktor is ugyanilyen zseni, aki azt hiszi, mindenki az ő szintjén van, és akkor is ugyanez volt, beszámoltam róla. De neki erőteljesen szóltak, és ő be is tartotta, hogy utána könnyebb, normálisan fejthető rejtvényeket csinált, ezért jobbak voltak az eredmények.
                A csapatolás úgy nézett ki, mint máskor, de most a saját kategóriámban két embert is kerestek, de persze nem engem választottak, aki lépten-nyomon csetel velük a Face-n. Lehet, hogy azért, mert kétszer muszáj volt elutasítani Maját, amikor hiányzott a csapatukból valaki, ugyanis akkor én még nem csapatoltam, nem is tudtam volna maradni, mert se szállásom, se gyógyszerem nem volt. Viszont én táncoltam az előző esti rendezvényen, méghozzá jobban, és tudom, az emberek, főleg a nők milyenek. 
                De ez az idei csapatolás már nálam be is fejeződött. Mari cserben hagyott, vontam le a következtetést, ugyanis hiába fogadta meg ő is velem együtt a tavaszi versenyek után, hogy nem csapatolunk, két versennyel ezelőtt már nem bírta ki, talált magának egy haladó csapatot. Mert Hencs, aki év elején cserbenhagyott minket azzal, hogy az utolsó percben mondta be az unalmast, miszerint átjelentkezett másokhoz, azóta az új csapatát is ott hagyta, és Mari oda besunnyogott. Persze hogy nekem is foglalt szállást, testvériségből ott is maradtam, és bejöttek ezek a szerencsi kezdők, lettünk is jól az utolsóak, bár ez nem volt szempont, csináltunk valamit. Most viszont épp ezek mondták vissza. 
                Marival épp most beszéltem telefonon, hogy mégis befértem volna egy csapatba, azonban hiába lődörögtem és kérdezősködtem, ott ez nem derült ki, úgyhogy el is jöttem még a verseny kezdete előtt, haza. Rá azért vagyok dühös, mert mindig csak a saját érdekét nézi, de ezt leírtam a kiskunhalasinál is, méregdrága szállodában laktunk, viszont ott meg az volt az érdekes, hogy egy haladó csapatból nem jött el egy ember, bekértek és elsők lettünk. Úgyhogy az sikerélménnyel végződött, csakhogy nem örökre szólt. Ezek most is elsők lettek.
                És hát az utóbbi időben Mari megint kezd az idegeimre menni azzal, hogy mindig az ő érdekeit kell nézni. Az egész Siófok a barátnője, barátja, ott a családja is, de számára tök természetes, hogy én, aki már az utolsókat rúgom a szívemmel, megyek le a szemműtétje után mindent csinálni nála. Most is ez lesz, holnap. Épp ideje lenne felvilágosítani, ha ugyan megértené, hiszen megszokta egész életében, hogy mindig csak ő, megint ő és utoljára is ő, hogy nekem is lehetnek dolgaim, amikben viszont ő segíthetne, eszébe sem jut
              Egyébként még mindig nem tudja, hogy átköltöztem, meglepetésnek szántam és minden verseny előtt próbáltam idecsalogatni, aludjon itt, és ez lenne a nagy meglepetés. De neki fontosabb, hogy a péntek délutáni játékprogramon is ott legyen, uralkodjon, és bár utána még bőven felutazhatna, inkább szombaton hajnalban kel. Ha így marad, lehet, hogy meg se fogja tudni soha, illetve majd ha elköltözöm.
              Végszónak szánom, hogy még az is elképzelhető, nem Siófokra megyek innen, hanem egészen máshová. Judit egyébként már másodszor szólt, hogy nekik nagyon nem jó, ha én messzire költözöm. Naná, hogy nem jó. Megírtam neki, hogy eddig se jöttek segíteni, amikor szükség lett volna rájuk, felém se nézett egyik se. Ami nem egészséges dolog, viszont rám jellemző, fölhánytorgattam a 2009-es időszakot, amikor a majdnem halálos infarktus után Mari felhozott Pestre Füredről, utána viszont leült rejtvényt fejteni, majd egy óra múlva közölte, hogy mennie kell, mert a gyerekek anyák napját akarnak vele ünnepelni. Az föl se merült benne, hogy nekem itt kéne nemcsak testi, hanem lelki segítség is, mert a nagy trauma után visszajött a pánikbetegségem. 
                     Itt maradtam tehát egyedül azzal, hogy max. két kilót emelhetek. Néhány nap múlva Anikó meglátogatott, hozott két sárgarépát meg három banánt, Judit pedig föl se hívott. No akkor volt az a mosolyszünet, de azt sem én okoztam. Aztán ott volt a múlt karácsony, amikor megjelentek, meglepődtek azon, hogy fekszem, Anikó mondta, hogy egyik nap feljöhet munka után, amikor már holtfáradt, hogy felporszívózzon. Mivel éreztem a hangjából, hogy ez neki már túlhalad a képességeit, leintettem, hogy a takarítás ráér. Akkor Judit eljött, hogy ő majd kitakarít, hozott némi ebédet, majd elbeszélgettük a takarítást. De majd jönnek... persze napról napra jobban lettem, így hát el is hárítottam, hogy most már meg tudom csinálni. No erre muszáj volt őt emlékeztetni, nehogy elfelejtse, mi mindent csinált nekem már az életében, amiknek a következménye lehetett az infarktus, de az neki természetes, hogy választott új családot, mi meg magasról ejtve vagyunk. Kivéve persze, ha pénz kell. Ennek ellenére mikor teherbe esett, majd szült, tök természetes volt, hogy én adok pénzeket erre-arra, lakásfelújításra, és ez több évig tartott is, hol erre kellett, hol arra. Anikó ugyan többet tett őnála nekem, de ez nem mérleg kérdés, hiszen ő meg nem szül. Viszont ők is jó messzire akarnak majd költözni, essen szét még jobban a család. Hogy Judit mire számít, azt csak sejteni lehet, a Petikéje mit sugdos a fülébe, bizonyára arra várnak, hogy ha eladom a lakást, majd itt maradok Anikóéban, és elosztom kettejük között a lakás árát. Amilyen hülye vagyok, még meg is teszem, ahogy eddig is, mindent nekik, de ez volt az anyámnál is. Abból a pénzből, amit kilencven óta kerestem és rájuk költöttem (pazaroltam inkább), már régen vehettem volna egy új házat is, méghozzá talán éppen a Balcsi közelében. És most, tán Mari miatt is, úgy érzem, nem megyek én innen már sehová, max lábbal kifelé visznek, ahogy régen mondta a népi szóbeszéd.

























             

2017. október 15., vasárnap

Szerencs előtt

Haha, megint szamár leszek! múltkori csapatom ugyanis fölkért, hogy egy társuk helyére, aki valamiért nem tudott jönni, álljak illetve üljek be velük, egy nálam alacsonyabb kategóriájú csapatba. De ezt már írtam is. Most, hogy közeleg Szerencs, eszembe jutott, hogy hoppá, nem biztos, hogy megint számíthatok erre, bár más csapatlehetőségem - egyelőre - nincs. Utána is kérdeztem, mert a fiúk nem elég intelligensek ahhoz, hogy kereken megmondják, ez egyszeres alkalom volt. Pontosabban, a fickó azt üzente, hogy ha kellek, megint szólnak. Mi vagyok én? hogy csak füttyent valaki, én meg beállok. Egyébként nekem nem kihívás egy haladó csapat rejtvényét csinálni, a sajátom kell. Persze ehhez egy mesterjelölt csapat kellene, ami nincs, mióta ez az idióta tavasszal bemondta nekünk az unalmast. Azért sajnálom, mert elég okos ahhoz, hogy akár hárman meg tudjuk csinálni, és sose lehet tudni, ki mesterjelölt keres még helyet, és akkor menők lennénk. De kit érdekel?
            Tehát elképzelhető, hogy megint két-három kezdővel csinálunk egy haladó csapatot. (Kezdők csapatot nem csinálhatnak, ez hozzátartozik.) Mindenesetre szerencsi csapatom egyik tagja, aki a verseny egyik fő szervezője is egyben, másik a felesége lenne, mondta, hogy számíthatok rájuk, ha nem lesz csapatom. Hát ez is nagy show lesz, az biztos! de ennek Mari az oka, aki akármilyen áron csapatolni akar, sőt most még azt is eljátszotta, hogy menjünk oda már pénteken, de erről is írtam már. Naná, neki Kata megint fizet. Mindenesetre annyit azért mondtam neki, mondja le a péntek estét, mert én nem fizetek két éjszakát, hogy ne kelljen korán kelnie. Aludjon nálam, előző este feljön a klubja után azonnal. De most azt mondta, nem meri a macskát két éjjelre magára hagyni, és hacsak nem kell túl korán elindulni reggel (kell, Siófokról, ugyanis a Keletiből 8.30-kor indul vonat, ahhoz pedig neki az ötórás vonattal el kell jönnie). Hát, meglátjuk. Mindenesetre óriási meglepetés fogja érni, eddig ugyanis mégnem tudja, hogy közben én szép lassan átköltöztem Anikó lakására, ami egyébként nagyon klassz abból a szempontból, hogy fél órába sem telik átmetrózni a Keletibe reggel. 
             Tehát ha úgy dönt, nálam alszik, dob egy hátast a történtektől. Előre vihogok azon, igazán nem gonoszkodásból, mennyire meg fog lepődni, tán meg is sértődik, hogy neki miért nem szóltam erről az óriási változásról eddig. No, ő ugyan, ha telefonál, beszámol kérés nélkül is az egész hetéről, ráadásul meg se kérdezi, épp ráérek-e. Na, néha azért megkérdezi. 
             Úgy tűnhet, már ha egyáltalán valaki ezt olvassa, hogy én ki akarok szúrni a nővéremmel. Egy frászt, de hát egész régmúltunkat az töltötte ki, hogy neki mindenről tudnia kellett. Igaz, ez csak addig volt, amíg nem költözött le Ságvárra, a férjével és egyéves fiával. Mert onnantól aztán nem irányíthatott senkit a családban. 
             Nem, igazán csak egy icipici gonoszkodás ez tőlem, lepődjön meg. Mert ha egy hónapja, mikor elhatároztam a költözést, beavatom, akkor minden telefon erről fog szólni. Tudni fogja egész Siófok, hogy én lakást változtatok, holott senkit nem érdekelhet nyilván. De, van miről beszélni.
             Egyébként már a végemet járom ebben a rendezkedésben. Nem is gondoltam, milyen nehéz lesz átköltözni, azzal együtt is, hogy rengeteg cucc vár a lomtalanításra a lakásban, amellett eladtam a szekrénysort és az ebédlőgarnitúrát és még jó néhány más egyebet. Mert ide aztán nem fértek volna ezek el. Mi több, a legutóbb itt lakó kínaiak rengeteg érdekes holmit hagytak itt, melyek a lányomnak nem kellenek, jórészt étkezőeszközök, úgyhogy gátlástalanul kidobálom, ami otthon még van, de még így is sok egy személynek. Itt aztán nem gondolnám, hogy vendégségeket fogok rendezni pirosbetűs ünnepeken persze bizonyára, de hogy hol fogunk leülni, az még a jövő zenéje. 
            Na, előre a legelőre, hullafáradt vagyok, de legalább már van internetem, tévém, a telefonom ugyan süket, mert elfelejtettek csatlakozó dobozkát beállítani, majd jönnek még. Na, amennyit én telefonálok! amúgy is a kábeles telefon már eléggé kezd a múltba veszni, mindenki mobilon értekezik. Marinak még ez sem okoz problémát, mert olyan csomagja van, hogy a mobilomat is ingyen hívhatja. Én nem, úgyhogy mindig ő csörög rám.



           

2017. október 3., kedd

Szabadszállás, Kiskunhalas

Megérne egy misét ez a két nap, meg se próbálom röviden. 
                       Szabadszállásra utaztunk már kétszer is úgy, hogy Soroksáron vágányzár miatt át kell szállni buszra, az rohan velünk egy órát Kunszentmiklósig, ott átszállunk a szabadszállási vonatra. Ezt utáljuk, de mindig ez van. A verseny itt jól zajlott, a feladat könnyű volt, 2 hibám lett csak, ha kicsit jobban odafigyelek, még ez se lett volna. Így a 14. helyen végeztem. Mari most hatalmasat csalódott, mert az utolsó előtti lett, igaz, neki is csak 5 hibája volt, no de ami könnyű egynek, az a többinek is az, és ez a nehéz rejtvényeknél ugyanígy van. Ezért voltam Siófokon én a 8. 194 hibával, ő mögöttem végzett 196-tal. Kergetjük egymást szépen. Ő mindig mondja, hogy őt nem érdekli, csakhogy én ismerem 66 éve. 
                       Kis intermezzo zajlott le az eredményhirdetés előtt, ugyanis nekem másnapra nem volt csapatom, Marinak meg igen, a múltkori, már összerázódtak. Mondom neki, hogy én haza is megyek a délutáni vonattal. És velem mi lesz? kérdezte szokásosan, merthogy mi van, ha a szállodában neki duplán kell fizetnie. Mondom neki, az nem létezik, nekem nagyon fáj a hátam ahhoz, hogy most még odamenjek, este kvízeljek, másnap meg menjek a versenyre csapat nélkül. Na de tudtam, mert mondta, hogy elhozta a scrabble-t, este játszani akart még a szobában (10 után!, mert akkorra lett vége a kvíznek). Ahogy ott beszélgetünk, áll mellettünk néhány ember, kiderül, hogy egy haladó csapatnak nem jött el a negyedik tagja, pont jó lennék oda, és jó is leszek mesterjelöltként a két haladó meg egy kezdő mellé. Akkor maradok! felkiáltással végeztünk is az ügy tárgyalásával.
                       Bár kivittek volna kocsival a vonathoz, de rengeteg idő volt, így szépen kibattyogtunk, jókat dumcsizva a srácokkal, Istvánnal és Gabival. Kiskunhalasra fél 6-ra értünk be, a Csipkébe már taxival mentünk, 900-ért hármunkat bevitt, a pénzt később elosztottuk.
                       Este Mari dehogy lett volna egyedül! mondjuk, csak a szobában, de szerintem azt is túlélte volna. Jó szervező, Siófokról ezt már ismeri mindenki, itt is már elhíresztelte, hogy van ez a scrabble, és hárman is ujjongtak, hogy akkor a kvíz után még beülünk egy-két játékba, a fotelok kényelmesek. 
                       Éjfélkor felálltam, hogy én megyek aludni, mindenki azonnal abbahagyta, persze nem az én kedvemért, hanem mert ők is fáradtak voltak. A szoba meglehetős volt, de aludtam én apartmanban fele ennyiért is ugyanilyen "luxussal". 
                       Reggel nyolckor keltünk, 9-re lenn voltunk az étteremben a kötelező reggelire, amiket én utálok. Mari is utál így enni, mert mindig van elég szendvicse, sokszor még marad is, na de előzőekből tudjuk, hogy neki fizeti a Kata, most kiderült, hogy csak a felét fizette. Két szendvicset csináltam a meglehetősen szűk kínálatból, ami 1750 forintért nekem kicsit drága volt, de mindenképpen ki kellett perkálni. Amit rendkívül furának találtam, az, hogy szemben a nagyvárosi 4-500 forintokkal, itt már 600 volt az idegenforgalmi adó. Ez a fellendülő turizmussal magyarázható, Kiskunhalas világhíres a kézzel varrott csipkéjéről, na és az általam eddig nem tudott szélmalmáról. Amit persze időhiány miatt nem tudtunk megnézni. 
                      A csapatverseny aztán istenien zajlott. Az egyik haladó már mesterjelölt szinten volt, mikor Békéscsabán elkezdett versenyezni. Régen át is lépett volna, de eltörölték az év közbeni átlépést a felsőbb szintekre. Ezt sokan kérdőjelezik, mivel hogy valaki egész évben elviheti a kupát ilyen tudással, hogy ki találta ki a tavalyig így működő rendszer megváltoztatását, nem tudni. Attila és én szinte percre egyszerre végeztünk a saját feladatunkkal, Attila mindjárt átvette Tamástól, mert ő azért sokkal gyengébb. Barátnője, Bettina is elég jó a kezdőben, teljesen meg is csinálta a számára adott legkönnyebb rejtvényt. Úgyhogy elsőnek adtuk be azzal a tudomással, hogy nulla hibával biztosan megnyerjük az aznapi versenyt. 
                     Így is lett! Mari kínlódott a saját maga választotta csapattal, két kezdő és egy mesterjelöltből idénre visszalépett haladóval. Majdnem utoljára adta be, panaszkodott, hogy a két kezdőét is neki kellett megcsinálnia (na bizonyára nem teljesen, hiszen rendkívül könnyűek voltak). És mire a kiabálós, erőszakos Éva, aki három évi mesterjelöltség után visszakönyörögte magát a haladóba és idén már két dobogós helye is lett emiatt, sem lett addigra kész a saját rejtvényével, úgyhogy még neki is kellett segítenie. Éva viszont folyamatosan dumál, de mindenbe, ha kell, ha nem. Gondoltam magamban, kellett Marinak feltétlenül csapatoznia, miután több sikertelen csapatolás után (másokkal) elhatároztuk, hogy az idén már hagyjuk ezt a fenébe, nem alszunk ott sehol, egyéniben versenyzünk és passz. De ő nem bír magával, hát most megkapta. No, így is harmadikok lettek, ez is jó eredmény. 
                   Külön mentünk haza, mert Mari már korán szólt, hogy talált egy buszt, ami átjön a Dunán, tehát nem jön fel Pestre velem, hogy utána még Siófokra utazzon. Az én csapatom minden tagja pesti, kocsival jöttek, úgyhogy engem is elhoztak. Mari más alkalmakkor még aznap fölhív engem, mikor hazaérkezett, hogy én hogy értem haza stb. Most várt egy napot, nyilván hogy megeméssze, megint megelőztem kétszer egymás után is, ahogy Siófokon. 
                   A következő verseny Szerencsen lesz, egy kollégiumban foglaltunk szállást,21-22-én lesz. 
                   Azért Marinak mégis lehetett kis lelkifurdalása amiatt, hogy mivel neki szponzorálják minden kiadását, nekem meg nem, mert megemlítette, hogy mivel vasárnap a csapatversenyt kitolták 11-re a megszokott 10 óra helyett, mi is hazajöhetnénk, itt alhatnánk. Ezt erőteljesen elhárítottam, bizonyos okok miatt, leginkább a hátam miatt, ami péntek reggel óta úgy fájt, alig tudtam mozdulni. Ott is nagyon szenvedtem, mára érzem ennek a lanyhulását. 
                   Holdgyöngy által említett cukrászdába nem mentünk el, mivel én már voltam ott tavaly előtt-előtt (ha ugyanarra gondolunk), isteni sütikkel vendégeltem meg egy házaspárt, aki akkor levitt engem és haza is hozott. Akkor voltunk mosolyszünetben Marival, így még a múzeumba is együtt mentem a házaspárral.








2017. szeptember 29., péntek

Hát ezt!?...

tegnap fölhívtak kiskunhalasi szállásunkról, hogy nem tudják elfogadni a jelentkezésünket, mert 3 ember kért csak szállást, emiatt pedig nekik nem érdemes kinyitniuk a kollégiumot. Mert ugye fűteni kell, és kell a portához is ember. Mondom, hogy fűteni nem is kell, hiszen nincs hideg, tavaly is majd megsültünk. De mindegy, a portás kell, és így nem. De, fölhívja nekünk a Csipke Hotelt, hogy adják nekünk emiatt olcsóbban a szobát, már ha van még ott hely. Tudtam előre, hogy Csipkéék nem fogják nekünk 2600 forintra leárazni csak emiatt a szobájukat.
               Fölhívom Marit, mert ő ingyen telefonál, és mindig frászol, hogy milyen drágák a szállások, a Csipkének horribilis árai vannak, na de hátha tényleg olcsón kapnánk a kollégium visszamondása miatt. Vagy hazajöhetünk holnap Szabadszállásról, ahol aznap lesz verseny, vasárnap reggel pedig újra utaznánk Kiskunhalasra. Jaj, hát nem érünk oda! mondja, ő fölhívja a Csipkét, van-e szoba, és mennyiért. Föl is hívta, majd vissza is hívott, hogy "csak" 6500, és ez abszolút barátságos ár, mert ő csak rejtvényeseknek adja ki. És van benne 1750 forintért reggeli. Aztán azt mondja Mari, hogy egyszer kockáztassuk meg, hát istenem, egyik versenyen sincs regisztrációs díj, azt tehát megspóroljuk, lakjunk ott.
              Na én sosem reggelizem 1750 forintért, és valahogy nem akaródzik a szobáért sem 6500-ért lakni, ahova úgyis csak este 10-kor jutnánk be, tehát gyakorlatilag ágyrajárók vagyunk. De főleg Marin csodálkozom, aki erősködik, hogy na, egyszer. Na jó, gondoltam magamban, mégiscsak kényelmesebb, ha nem vonatozzuk át az ország felét mindennap kétszer, legyen ez a 6500-as szoba, ha belegondolok, ez se annyi lesz, rárakják az IFÁ-t is, lesz az 7 ezer is.
              Jól van, rávágom, hogy na egyszer legyen egy ilyen is, aztán Mari nevetve hozzáteszi: nekem úgyis kifizeti Kata, minden utazásomat, szállásomat fedezi. Azt fölöslegesen kérdezném, Kata nekem is kifizeti-e a szállásomat, hát persze hogy nem fizeti ki, igaz, a múltkor a busz-pótdíjat kifizette és ott is alhattunk nála, ingyen.
               Azóta azon gondolkodom, hogy Mari igen rafinált, de ha ezt az utóbbi dolgot nem említi, sokkal jobban lennék. Mari nem tudja, mennyi az én nyugdíjam, és nem lehet sokkal több, mint az övé, mert a férje után is kap, míg én nem, mert nem özvegy vagyok, hanem elváltam. Az elváltak meg le vannak szarva, ha egyedül élnek, miért olyan hülyék, hogy nem szereznek be  egy állandóan szidni való férjet, hogy a halála után vidáman felvegyék ő utána is azt a kis lóvét.
              Óriási terv fogalmazódott meg bennem, hogyan szúrok ki vele, persze vele elég nehéz kiszúrni, mert átlép mindenféle lelki és testi problémán, már ami nem az ő lelkét és testét illeti.
              Mivel az utóbbi időben, sőt idén is több olyasmibe akart belerángatni, amit neki félig vagy egészen Kata fizet, nekem pedig elég drága, most megint kezdek a nővéremre berágni. De nagyon ügyesen kavarja maga körül a vizet, hogy neki mindig mindenhonnan áramlik minden jó, annyira tudja mindenki, hogy ő milyen kevés nyugdíjjal rendelkezik, és egyedül él. Közben meg még mindig vesz mindenfélét, a tévé-előfizetése méregdrága, kajára nem is kell költenie. Ha 82 óta nem újította fel a lakását, megvárja, amíg ezt más megteszi, addig nem mozdul. Előbb-utóbb úgyis történik valami, amitől neki jobb lesz.
             Az már nem is említésre méltó, hogy akárhányszor lemegyek, hogy vele játsszak, én vásárolok be, vagy eszünk húslevest, amiben csak csont van és olcsón vette, vagy halat, amit valamelyik horgásztól kapott.
             Hát nem vicces?
















2017. szeptember 28., csütörtök

jó nagy szünet

elég rég írtam ide, de azt hiszem, most se fogok, mert amúgy sem érdekel senkit, akit meg igen, azzal beszélek vagy emailezek. 
              Lehet, hogy meg is fogom szüntetni ezt a blogot, már egyszer tartottam két év szünetet, mindenki elpárolgott, aki addig itt volt. Hiába, múlik az idő, és ha eddig nem sikerült megtartanom régi érdeklődőimet, ezután már nemigen fogok újakat szerezni. Mindenki a Face-n oszt meg dolgokat, amik engem nem érdekelnek különösebben, naponta ötszáz kutyát kínálnak fel vagy rémisztgetik az embereket hülye politikával, amiről úgyis csak kívülről tudnak pampogni. Egyrészt nem értenek hozzá, másrészt mindig azokat kell szidni, akik odafenn vannak, kizárólag csak mert ott vannak és szerzik az őrületes vagyonokat, nem pedig akik lenn vannak és csak károgni tudnak. Úgyhogy most már a Face-n sem igen vagyok, amúgy is más dolog érdekel. Ha azt véghez viszem, boldogan el is hagyom ezt a világot, megtisztítva és megtisztulva. 
             Pont.
            

2017. augusztus 5., szombat

Újra mosolyszünet lesz?

Gyerekvigyázás után szerdán leugrottam a Balcsira, három este egymás után óriási fürdések. Nem ettünk mást, csak dinnyét, péksüteményeket, nappal játszottunk, na és az esti fürdések után is játszottunk, akármilyen fáradt voltam. Mert a tévé teljesen kipurcant.
                 Mivel ma a reggeli meseelőadásra elvitte az unokáját, este pedig a Rejtő-darabra készültek a nőklubbal (takarítás, jegyszedés, irányítás a dolguk azoknak, akik vállalkoznak, majd ingyen megnézhetik az előadást, persze a befejezést is meg kell várni, helyre rakni a dolgokat), elhatároztam, hogy szombat reggel megint elhúzom a csíkot.
               Nappal neki kellett unokavigyázni, de én is mentem vele. Egyrészt mert nagyobbik unokája több hete nem javítja meg a biciklit, gyalog meg hosszú az az egy kilométer. Mivel az én régi biciklim (eladtam Katának, de az lesérült és nem akar többé fölszállni rá) is még itt van nála a pincében, együtt toltuk el a benzinkúthoz, föl is pumpáltuk. 
               A kertben hatalmas medencében (állandó vízkeverő és tisztítóval felszerelve) lubickoltak, én is megmártóztam. Dél felé játszottak a legjobban, kimentem, hogy miért nem vesztek föl sapkát, óriási az UV-sugárzás. Nem tetszett, hogy szóltam, pedig tényleg udvariasan, szépen mondtam, azt mondja: vízben vagyunk! (hogy nem tudja, vízben a leghamarabb ég le valaki, le is égett este pecsenyére). Jó. Bementem a hűs kis lakásba, rejtvényt fejtettem, majd megfürödtem, fejet mostam. Ugyanis Mari mindig tele káddal fürdik, a víz napokig benne marad, azzal öntjük le a vécét, mert "Isti majd csak ősszel ér rá megcsinálni, vagyis erre sincs pénz". Ha ott vagyok, maximum úgy tudok zuhanyozni, hogy beleállok az ő mosdóvizébe, majd kijőve a lábamat még egyszer lezuhanyozom. Ő annyira érzékeny, hogy ha valaki után iszik vagy étteremben nem tiszta a pohár, azonnal kiüt a száján a herpeszvírus. Gondoltam, én is megengedem magamnak, hogy ne az ő vizében kelljen fürdenem, így többször el is passzolom, úgy fekszem le:-( 
                  Annak köszönhetően, hogy a szülők éjt nappallá téve dolgoznak és már végképp nem tudják irányítani a gyerekvigyázást (múltkor se vállaltam), délután elvittük a 9 éves gyereket a könyvtárba, hogy amíg a 3 órás játszóklub van (scrabble), fölmehet játszani, rengeteg játék várja a várakozó gyerekeket. De most a fél könyvtár le volt zárva leltár miatt, csak az olvasóteremben lehettünk. A gyerek végignézett két újságot, majd odaült mellénk és egy játékot végigasszisztált. Utána hármasunkból egy öregnek el kellett mennie, Ádám beülhetett. Nagyon élveztük, ügyesen csinálta, sok felnőttnek is becsületére válna. 
                  Az esti fürdéshez is elvihettük (ama kikötéssel, hogy utána visszavisszük, de mindhárman bringával könnyű lesz). Két órát labdáztunk a langyos vízben, a gyerek iszonyúan élvezte, mert egyébként ezt az évet kivéve még soha nem volt a Balatonban! apja a 20 éves nagyfiút is ugyanígy nevelte, otthon minden megvan, ezért fúratott kutat és vásárolt medencét. Ne fürödjön a koszos vízben! Igaz, húsz éve tényleg szörnyen nézett ki a Balaton a behurcolt és elszaporodott, majd tömegesen elhullott angolnáktól, de már szépen rendbe hozták, néhány éve szép tiszta a víz, csakhogy ő úgy tűnik, ezt nem tudta. Ámbár lehet, hogy van benne egy félelem is, mert mikor óvodás volt és sétálni mentek, beleesett a vízbe. Nyilván a kikötőnél lehetett, mert ott ma sincs korlát. Tél volt, az óvónő rohant vele haza. Úgyhogy a szülők nem fürdenek a Balatonban, és nem mennek sehová, se egy mozi, se egy kirándulás.
                 Fél kilenc után már kezdett sötétedni, amúgy vizesen rögtön a pincébe mentünk a biciklikért. Én megelőztem a gyereket, ő meg leállt a nagyanyját várni a sarkon. Én a forduló után a bicikliút sarkán várakoztam. Mari jön, Ádám még sehol, kiabálok, hogy álljon meg, várjuk a gyereket, vagy egyikünk menjen vissza érte a sarokra. Mint az őrült, megy lefelé azzal, hogy dehogyis, már régen el kellett mennie. A gyerek persze hogy ezután jött, utolértük Marit, aki már tajtékzott, és vele veszekedett hazáig, hogy hol várt. A kapuba érve aztán elvágtam egy mondattal, menjünk most már haza, a gyerek nem hibás, és én sem. Persze megértette, de lenyelte, nem akart vitatkozni, hiszen igazam volt. Na mondom, addig nem szólok, amíg ki nem fújja magát, meg hogy belássa, megint ő a ludas valamiben. Így is lett. Lezuhanyozott, utána én is, aztán megvacsoráztunk. Mentem a vackomra arcot kenni stb., jön, hogy játszunk akkor még vagy mi lesz? na mondom, vége a dalnak. De hogy harmadszorra is megnyertem, méghozzá fölénnyel, már csapkodni kezdett. Bírtam, pedig legszívesebben jól kikiabáltam volna, hogy a saját hülyeségei szaporodnak, és ezt nehezen viselem. Még két játékot játszottunk, végre ő nyert, mert lazábban játszottam. Meg is nyugodott. Mivel másnapi teendői tudatában még közöltem, hogy másnap hazautazom, láthatóan megkönnyebbült. 
                  Régen többször áthajóztunk a túlsó partra, nagyon élveztük, de az idéntől "drága", és ha valaki (én) nem fizeti be, "majd elmegyünk valamikor". Ezt most megoldottan, egyedül áthajóztam Füredre, megebédeltem egy olasz bisztróban, magamhoz vettem két liter savanyúvizet, szörnyülködtem egy ideig a partra kialakított fémvázas szerkezetekben, ami teljesen elrontotta a panorámát a Tagore-sétánytól, aztán irány a Tekergő, Tapolcától Záhonyig, én persze kiszálltam Kőbánya Kispesten, onnan már csak félóra egy busszal. Így is háromórás úton vánszorgott a rozoga vonat, viszont alig volt utas, így jót alhattam fölrakott lábakkal, nyitott ablakok mellett. 
                 Röviden még annyit az előzőekhez, hogy már szinte tendencia, csak három napig bírjuk egymást Marival. Legújabb, hogy ha enni akarok, vásároljak, de úgy, hogy neki is jusson. Aztán ez se jó, az is ízetlen, a legdrágább jégkrém "nekem nagyon zsíros". Négynapos erdélyi útja ötvenezerbe került, de a macskára, akit imád, a kaján kívül egy garast nem áldoz. Ha az állat havonta szenved, mert "nincs pénz" miskárolásra, és láthatóan nem eszik, depressziós, sajnálja egy kicsit, aztán annyi. Tavaly előtt részletre vett egy mobilklímát nem tudom, mennyi idő alatt fizette ki, a tévé (amit alig néz), az internet (amit szintén, mert nem ért hozzá) és a telefon is több mint tízezer havonta. Most állandóan járt a klíma, ami egy kályha nagyságú tünemény, de nem ad több hűvöset egy normál két ezer forintos ventilátornál, kíváncsi lennék, mennyi áramot zabál. 
               Egyszóval teljesen természetes, hogy mivel neki kevés a nyugdíja (saját hibájából, mert mikor anno vállalkoztak, több évig nem fizettek adót és tébét, elutazták és minden vacakra elfolyt a pénz, utána kiderült, hogy egy millió adótartozásuk van, de nem tudták kifizetni, évekig ment a huzavona, végül elengedték..., talán lejárt a tartozás szavatossága). Később sok évig nem volt munkája, mert megszűnt a Sió áruház, ahol pénztáros volt, bejött a Jéé, aztán a Spar és egyéb külföldi cégek, melyeknél fillérekért dolgozott, vagy maszek cukrászdákban szintén fillérekért. Aztán anyánknál lakott hét közben, hogy ne legyen egyedül és elvigye orvoshoz stb. és a közeli iskolában takarított, de nagyon kevés pénzért. Negyven év után munka után nevetséges nyugdíjjal ment el, második férje viszont dolgozott a nyugdíja után is egészen addig, amíg bele nem halt a sok betegségbe, ami volt neki. Mari folyvást panaszkodott rá, miközben elszedte a pénzt és szinte hetente ment kirándulásokra illetve több napos külföldi utazásokba. Nem a saját nyugdíjából.

              Mikor a férje meghalt, persze azonnal lecsökkent a pénz, el se tudta temettetni. Ezt Siófok-szerte terjeszti, elhunyt gazdag barátnői ruhatárából öltözködik, néhány éve pedig leköltözött a  szintén gazdag, egyedülálló Kata, aki "mindig hoz valamit". És, csekély nyugdíja ellenére még mindig havonta veszi a Readers Digest hatalmas könyveit, amitől tele a lakás, ahogy a számolatlan, ott porosodó Tupperware-edények, a termékbemutatókon összevásárolt hihetetlen mennyiségű és méregdrága gyapjúágyneműk, masszírozógépek, két évig fizetett Bioptron lámpa (fényterápiával), legutóbb a mobilklíma. A mosogató alá szerelt, szintén méregdrága víztisztító azóta nem működik, amióta megvan, mert a csatornába engedte a vizet, iszonyatos vízszámlák érkeztek. A mostanában kivonuló Zepter csak ígérgette a kártérítést, a javítást, most egy onnan kilépett és azóta maszekban működő ifjú átállította (majd valakitől kérek kölcsön, mert ez is kb. 30 ezer, mondja Mari). 
                  Ezúttal nem szóltam egy szót sem, évekkel ezelőtt ajánlgattam neki, adok kölcsön, hogy a fogsorát megcsináltassa, de nem kért belőle. Élt benne egy büszkeség, hogy tőlem nem kér illetve nem fogad el. "Utálja, ha a szájában turkálnak", étkezése miatt cukorbeteg lett, mert csak a süteményeket meg a tejet tudja elmajszolni. Most azonban éreztem, elfogadná, de nem ajánlottam fel, mert bőven elég, ha gyermekes lányomat kell néha kisegítenem. Valahogy tavalyig még elég volt a nyugdíjam, de mostanában mintha éppencsak kitartana. És nálam is várhatóak beavatkozások, de erről majd később, kell a pénz. Mert más forrásom nincs.
               Nos hát, ezek a tendenciák, amitől kifekszem. Meg az, hogy mindenki ilyen meg olyan, közben ő dettó ugyanazt csinálja. Folyton játszani akar, de ha háromnál többször nyerek, már ideges, sose tudott veszíteni. Mikor az első férje még udvarolni járt és mindig kártyáztunk, persze hogy mindig veszített, odavágta a kártyát a szoba sarkába, hogy ő nem játszik. Mindenki rosszul csinál mindent, kizárólag ő a tökéletes. És neki mindenről tudnia kell, ráadásul mindenre megjegyzéseket tesz, például a parton ülve naplementézünk, mi a fenének sétálgatnak itt az emberek, nincs jobb dolguk? és ehhez hasonlóak. 
                Egyre többször felejt és hibázik a számolásnál, de azért mindig ő számol, hiszen évtizedekig számolt, csakhogy mostanában többször elvéti. Ha én néha kieszközlöm, hadd számoljak, amiben még kissé lassú vagyok, árgus szemekkel javít ki.
                 Megtaláltam a lakásban (kiállítva a többi firlefánc között olyan ékszereket, körömlakkot, rúzst, amit a tavalyi jótékonysági vásárra vittem el - nem használja, de minden kell neki). Na ezt azért már nem tűröm, gondoltam, és elhoztam, unokámnak talán jó lesz az a nagyon szép kis nyaklánc, egyébként is gyerekméret, és a rúzst is elhoztam. 
                Na ez is jó hosszúra nyúlt. Azt hiszem, jó lesz ez a hét, szombaton úgyis megint verseny, az ő példáját követve úgy csinálok, mintha mi se történt volna.

2017. augusztus 2., szerda

Macska- és gyerekgondozás

Előzőleg már írtam arról, hogy nővérem macskájának ellátását vállaltam négy napra, azzal a feltétellel, hogy csak ellátom, és dolgom után nézek, Mari ezt el is fogadta. 
Picur egyre soványabb, kedvetlenebb. 
Fentebb néhány utasítás, hogy még mi dolgom van a lakásban. 
                  Most néhány kép Mari szobájáról. 





 Fenti képek csak nővérem gyűjtőszenvedélyéről tanúskodnak.
                  Azt hittem, kedden jönnek haza, mert péntektől számítva nekem a 4 éjjel, 5 nappal kedd esti befejezést jelent. Ezzel szemben hétfő éjjel vadul dörömböl valaki, persze hogy ők voltak. Mivel a barátnő lakása épp ki van adva, természetes, hogy ő is ott aludt, szerencsére hamar elrendezték a nagyszobában, ezért én is tudtam aludni néhány órát. Kimerülten jöttem haza, és mentem azonnal Jázminért. 
                 A kislány tegnap meg ma fél délelőtt is egész rendesen viselkedett, bár szokásos heppjeit most is hozta. De nem akar inni! Mivel tavaly előtt nyáron egyszer elájult a melegben, mert anyja elfeledkezett az itatásáról (akkor még csak 5 éves volt), jött a mentő, bevitték megfigyelésre. Persze hogy semmi más baja nem volt, viszont nagyon élvezte ezt az élményt. Hogy szinte könyörögni kell neki, valami azt súgja, önkéntelenül is ezt akarja velem is megismételni. Úgyhogy kicsit most összerúgtuk a port, de már csak két óra és búcsút veszek tőle, megyek ismét le, hogy még ma megmártózzam a Balatonban.
                Az, hogy bármit megköszönjön, amit kap, eszébe sem jut, nyitja a hűtőt, mint otthon, veszi elő a jégkrémet. Azért azt elértem nála, hogy nem evés helyett, hanem utána. Mari ugyanezt meséli a saját unokáiról. 
                Anyával többször is beszélünk arról, otthon is ötvenszer kell szólni, rakodjon el, öltözzön fel, egyen, igyon stb. Ez főleg iskolaidőben elég kellemetlen volt. Múltkor dicsértem, hogy ezúttal tényleg rendesen viselkedett, szépen elrakodott maga után, úgy tűnik, használ kicsit a nevelésem. Erre azt találta mondani: úgy látszik, mindenki visszakapja a saját gyerekében azt, amit ő csinált.
                Hát legalább belátta. Mert vele aztán még különb dolgok is történtek, bár jobbára csak a kamaszkorától emlékszem.