2017. április 26., szerda

Kis beavatás

(Azok számára, akik szeretnének a dolgok mélyére látni. A cikk szerepel honlapomon is: www.isabel.eoldal.hu)

Javaslom az érdeklődő kívülállóknak, vegyenek akár csak egy Füles heti újságot, és máris találnak a vége felé legalább két keményebb rejtvényt. Félig vagy teljesen kevertek ezek, néha még az is előfordul, hogy egy üres, kockázott lap közepén van egy szám. A meghatározások pedig ömlesztve. Ekkor látni fogja, miről beszélek.
                A ROE versenyeken négy kategória létezik, kezdő, haladó, mesterjelölt és mester szintek. A kezdőnél van a hagyományos (beszámozott) és a skandináv típusok. A haladók már kapnak félig kevertet, jóval nehezebb az előzőnél. A mesterjelöltek ennél is nehezebbet kapnak, ugyan talán néhány betű be van írva, de a meghatározások ismét csak ömlesztve vannak, és sokszor nincs már különválasztva a függőleges és a vízszintes.
               Az idén a második mesterjelölt évemet töltöm. Tavaly az összesítésben körülbelül a harmadik negyedben végeztem a szintbéliek közül. Az idén viszont már az első versenyen, Sárváron a 3. lettem, 2 hibával. Utána, Székesfehérvárott már sokkal nehezebb volt számomra, ugyanis nem mindegy, ki a rejtvényszerkesztő, ismerem-e a stílusát, szóhasználatát, egyéb "stiklijeit". Tehát örülhettem, hogy csak húsz hibát ejtettem, a 25. lettem a 30 játékos közül.
              Jelenleg tehát itt tartok. Békéscsaba következik, aminek a rejtvényeit szintén a székesfehérvári úriember gyártotta, tehát jórészt az ő rejtvényeit nyomom papíron. Meglátjuk!   

          

2017. április 14., péntek

Székesfehérvár és egyebek

Hát jó rég írtam ide. Azóta voltunk Székesfehérvárott is versenyen. Ez nem lett túl jó, ennek a rejtvényszerkesztőnek nemigen ismertem még a stílusát. 18 hibám lett az egyik rejtvényben, a másikban 2, úgyhogy a 25. helyen végeztem, 30 ember közül. De teljesen mindegy, hány hibám lett volna, mert például egy tagtársam a 17. helyen végzett a 2 darab hibájával. 
               Este megint maradtunk a kvízre, háromnegyed 11-kor jött az utolsó vonat, ami kb. 5 percig utazott Szabadbattyánig, ott át kellett szállni buszra. Ez, mivel személyvonatot pótolt, másfél órán át keringett, minden nagyobb fánál megállva, bemenve a falvakba. Kb. 3/4 1-kor kerültünk ágyba, reggel fél 6-kor ébredés, mert 10-kor kezdődött a csapatverseny. El tudtunk jönni tehát a gyorsvonattal, pontosabban az azt pótló busszal ismét Szabadbattyánig, onnan öt perc vonatozás, majd meg kellett várni a helyi buszt, mert a begyaloglás kb. 5 kilométer lett volna. 
               Nem lett túl jó, három rejtvényt hibátlanul adtunk be, de mikor Mariéra került a sor, hárman próbálkoztak a megfejtésével, sikertelenül. Én közben ki is jöttem. 
              Aztán mentünk Siófokra, én még maradtam másnap estig, akkor volt egy irtó jó előadás Marokkóról, képekkel, videókkal a könyvtárban. Kedd reggel vonatoztam, Danira kellett ugyanis vigyázni, mert még mindig folyt taknya-nyála, amit a bölcsődében nem porszívóznak ki. 
              Most a hét meg Jázmin iskolaszünetével indult, kedden mentem érte az anyósért, mert Danit már tudta vinni Judit a bölcsibe, Jázmint meg földobta az anyósához. A Minipoliszba akartam vinni, jó sokat gyalogoltunk megint be a Király utcába, ott kiderült, hogy csak szerdától van nyitva. Ki a Deák térre, ott a 47-essel elmentünk az Allee-ba, ott tudtam egy játszóházat. Kinti játszótérre nem lehetett menni, mert állandóan változott az idő, hol esett és hűvös volt, hol hétágra sütött a Nap. Itt meg az derült ki, hogy ez a játszóház is bezárt már tavaly. 
               Felültünk a 4-esre, a híd lábánál leszállva bementünk a Science Parkba, gondolván, hátha ott van egy játszótér, de nem volt. Sütkérezve uzsonnáztunk egy padon, majd eszembe jutott az Ásványtár. Be is mentünk, Jázmin rohangált a vitrinek között, nekem meg állandóan utána kellett rohannom, mert itt ezt nézzem meg, ott azt, hogy milyen gyönyörű. Közeledett a távozás ideje, Jázmin örömének annyira örült a tárló gondozónője, hogy adott neki ajándékba egy nummuliteszt meg választhatott egy nagyítós dobozos ásványt. Persze hogy a piriteset kérte el, büszkén mutogatta aztán. 
              Szerdán nyugis napom volt, elmentem a piacra, után beugrottam az önkormányzat szokásos ajándékcsomagjáért. Ezúttal lisztet, cserkészkolbászt, kalácsot, tésztát adtak. 
              Csütörtökön ismét elmentem Jázminért, apja ugyan otthon volt, de nem lehet rá számítani, mert valami beállt a nyakába, volt rajta valami kötés. Egyébként se vitte volna el az állatkertbe, ahova én viszont elvittem. 
             Na ez óriási élmény volt, mert rengeteg olyasmi meglepetés ért, amit még én se láttam, Egy szobában ráját lehetett simogatni, ez eltartott vagy másfél óráig. Hiába tűrte fel hosszú ujját a pólójának, le kellett cserélni, szerencsére egy vastag pulóvert és mellényt is viselt a télikabátja alatt. Sapkát is vett, de kellett is, bár sokszor cipelni kellett a napsütésben. Fél 6 felé hazaindultunk, épp találkoztunk anyjával, aki már be is vásárolt. Nagy élményekkel teli nap volt ez, hála istennek. 
             Húsvétkor azonban nemigen jönnek, viszont Anikóék megígérték. Már megvetetm a tarját meg kicsontozott csülköt, ezt fogom nekik lesütni, meg sütök sós sütit is, ha lesz kedvem,. Addig meg élvezem a semmittevést. 
             Sajnos, fotóval most nem tudok szolgálni, egyik esetben sem vittem magammal a gépet.














2017. március 10., péntek

Sárvár, versenyekkel, díjakkal

Az jár a fejemben, mi jár annak, aki cserbenhagyja jótevőit, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Az illető haladó rejtvényfejtő, két éve kapcsolódott a siófokiakhoz, ha úgy gondolta, felment a pénteki klubukba. Bár nem volt ott tag, még a decemberi helyi versenyükön is indult. De a regisztrációtól kezdve lakhatási lehetőségen át mindent a siófokiak intéztek helyette, a Nőklub tagjai, neki csak a készbe kellett beülnie. Rendszerint a külön szobát is megkapta, mivel még nem koedukálódtunk. Este még a felesége fölhívását is a nővéremtől kérte, mert a mobilt sem tudja kezelni... 
                        A rejtvénycsapatban is mindig együtt voltunk. Most vasárnap reggel, a sárvári csapatversenyre indulás előtt közli velünk, hogy előző nap más csapat kérte őt föl, ezentúl azokkal tart. Na és akkor reggel 9-kor ott álltunk ember nélkül. Be kellett vennem két "leszarom tablettát", mert elképesztett a viselkedése. Miért nem szólt előző nap? akkor van idő átbeszélni, új csapattagokat keresni. És a pasas nem értette, mi ebben nekünk a kellemetlen, olyan nyugodt volt, mintha mindennapos dolog lenne mások átverése.
                    Ez a pasas tavaly szintén nyert díjat Sárváron, de mivel ő balatonkeresztúri és mivel másnap akkor még nem csapatoztunk, még az eredményhirdetés előtt hazament, hogy elérje a vonatát. Egy siófoki srác vállalta, hogy elviszi neki az üveg bort, mert én nem vállaltam, hogy előbb hazahozzam Pestre, majd egy későbbi versenyen újra lecipeljem Siófokra, hogy mikor a fent említett pasasnak kedve van beugrani a siófoki klubba, megkaphassa. Ez a fiatal srác siófoki, de akkor nem hazament, hanem Pestre, ahol az egyetemre jár és vasárnap ott volt programja. Ő vállalta akkor a bor elvitelét, megsétáltatta. Ez is vicces. Ha nem viszi magával, és a pasas később megtudja, mit nyert, még az is lehet, hogy számonkéri (ezek után?) Marinak most egy siófoki pasas ajándékát kellett elcipelnie, mert az meg siófoki, a 3. helyen végzett, haladóban. Vicces ez is, nem? én a magam részéről senki ajándékát nem fogom elhozni, főleg nem ilyen nehezeket, hacsak nem vagyok vele nagyon jó kapcsolatban. A képen látható, mekkora ez a könyv, én ott is hagytam Marinál, ajándékozza a könyvtárnak, a bort pedig fölbontottuk és jócskán ittunk belőle. 
                         Hihetetlen szerencse, hogy ilyen előzmények után a végén még jól is jártunk, egy további mesterjelölt és egy mester is keresett embert. Meglett hát a négy emberes csapatunk, és még a 3.-ok is lettünk az öt csapat közül. Hát nem édes? Ez a kép a szombati egyéni verseny eredményhirdetésekor készül, a másnapit, ahol négyen vagyunk láthatóak, most várom. 


Mesterjelölt egyéni 3. hely - kaptam hozzá egy kilós könyvet (Sárvár története) és egy üveg bort, plusz egy textilszatyrot, hogy ezeket legyen mibe tenni. Na és az oklevél meg a nyakba akasztott plecsni. 
És íme a másnapi csapatverseny eredménye
Balra mellettem a nővérem, utána egy mester, majd ismét egy mesterjelölt. Meg voltunk egymással elégedve, ezért ezután együtt csapatozunk. 



2017. február 26., vasárnap

Jázmin-nap

                        Azt meg kellett volna nézni, mennyire örült Jázmin a fotóknak! az első albumban (születésétől 2014-ig, tehát 4 év) már cak néhány kép hiányzott, azt én tettem be itthon. A többi, majd negyvenet időrendi sorrendbe raktam, és előre betettem a lapok közé, de nem a celofánok alá. Amiről kellett, pár szót is írtam az album erre való helyeire. Csak az első megnézése után vettem elő az újat, amibe ő helyezte be nagyon ügyesen a képeket. Amit én nem tudtam azonosítani, mert Anikó készítette (vagy anyja, csak emailen kaptam meg), ő mondta meg, így még azt is be tudtam írni. (Ő még nem ír biztonságosan.) 
                       Majd egy óráig ezzel szórakoztunk, aztán "ettünk valamit". A macskaköröm azt jelenti, hogy a szokásos sültkrumplit 100 %-os narancsitallal, ő ketchuppal. Én fűszeresen kértem a krumplimat, ő tiltakozott, tehát csak sózottat kapott. De rögtön megkóstolta az enyémet, azután rendszeresen, amíg legalább a felét nem ő ette meg. Utána én segítettem bele az ő adagjába. Akkor vette észre, hogy "jé, mama a hagymakarikákat nem adták oda!". Rögtön a pulthoz mentem (emlékezhettek, mert azonnal ki is sütöttek egy adagot és odaadták). 
                       Ezt követően még bement a kis játszóba (a Corvin Pláza tetején van ez az óriási terem, ahol több étterem választékából lehet enni, inni. Ott azonnal pártfogásba vett két kisebb gyereket. Mondtam neki, félórád van, mert a bölcsibe akartunk még menni Daniért. Szerencsére nem kellett nagyon erősködnöm, mert a gyerekeket nemsokára vitte is az anyjuk. 
                       Persze akkor Jázmin még ment egy kört a villamossal, aztán ráült a három lóból álló kis körhintába. Ezeket tavaly állították ide a gyerekek és a szülők nagy örömére. Mert ha esik az idő vagy télen máshol nemigen lehet a gyerekekkel ellenni. 
                       Bölcsi előtt még mindig belefért egy cukrászda. Akartam egy kisebb kész csokkitortát venni, de nem volt, ellenben nagyon megtetszett neki a tojáslikőrös torta.  Méregdrága volt (690 forint), de én ilyen esetben nem garasoskodom, mert ha nincs pénzem, be se megyünk, vagy olcsóbb cukrászdába, mert azért van olyan is a környéken. Egy kör alakú vastag celofánba tették, pudingszerű volt, később derült ki, hogy az alsó része csokoládésütemény. Mikor megette, a celofánról megkóstoltam, hát nemhogy nem volt tojáslikőr íze, pontosabban a tojáslikőrnek igazán nincs is íze. Alkohol nem volt benne persze, akkor meg se veszem. 
                     A bölcsiben sokat vártunk anyára, Jázmin fél óráig csúszkált az előcsarnok kövezetén, szerencsére elég tisztán tartják. Aztán mondta, menjünk be mi Daniért, felöltöztetjük, lesz meglepetés anyának. Nem akartam megkockáztatni, mert engem még nem ismer a gondozónő, meg aztán jött is már anya. Mikor beléptünk és Dani meglátott, mama! anya! Jázmin! felkiáltással mint egy mozdony, vágódott felénk, neki Jázminnak. Egy másik kisfiú is besegített a támadásban, Jázmin tehát hanyattesett, szerencsére mögötte voltam, az esést jelentősen gyengítve. Vagy öt percig úgy nevettünk mindannyian, a végén alig bírtuk őket egymástól szétszedni, úgy összegabalyodtak.
                     Nagyon jó volt ez a péntek délután!
Fotógépet nem vittem, keresek valamit, hogy mégis legyen.  Ez még tavalyelőtt egy szülinapon készült, egy szokatlan tortával (csokoládémuffinok kör alakban, körülötte barack). Előkerült persze még egy tejszínhab-spray is, amiből bőven rakott mindenki a tányérjára.
 
 


2017. február 16., csütörtök

Szmogot nem érzek, de mást igen

Panaszkodni, egyedül lenni, fájni - már unom! nagyon unom, egyik múlik, másik jön, ezerrel. És amikor nekem már étvágyam sincs, meg is ijedek, hogy mi ez. No, vannak okaim persze, és pont attól félek, hogy megint el kell menni ide meg oda, orvoshoz. Közben pedig a folyamatban lévő kezelésekre, rendelésekre is el kell járni. Most már megértem, amit régen nem, ahogy öregek panaszkodnak, nem kéne megöregedni!
                 Hétvégén összeszedtem két év fotóit, kb. 36 volt, utoljára a Jázmin születésétől számított három évről voltak fotók, de nem telt velük be egy kisebb album. Már rég nem csinálom azt, amit másoknál sokszor látok, egy dologról egy kép készül és kész. Vagy kettő, hogy biztosan jó legyen, utána az egyik menthetetlenül a kukába kerül. 
                 Az apropót egyrészt az adta, hogy Jázmin előszedte ezt az albumot, nézegettük, hát persze, már régen elő akartam hívatni az utóbbi három év képeit is. És mivel Jázmin névnapja pont pénteken lesz, és mert látom, mennyire szeret fotókat nézni régről, hát ezt kapja majd tőlem. Érte megyek az iskolába, bemegyünk a plázába, ott van rengeteg ülőhely, ahol nem kell feltétlenül fogyasztani. Persze bizonyára eszünk is valamit, közben pedig szépen berakosgatjuk a képeket. Még lesz egy futamom, ugyanis Dani képeiről megfeledkeztem, tegnap azt is összeszedtem, 12 darab. Szerencsére vannak ezek az azonnali fényképautomaták a szupermarketekben, igaz, elég drága, 79 forint egy darab. Az előnye az, hogy hamar megvan, nem kell kétszer mászkálni. Tegnap sorba is rakosgattam, ma vagy holnap még megcsináltatom Daniét is. És mert már régen nem tettem ide fotókat róluk, íme. 

 

2017. február 14., kedd

Ismét Dani és Jázmin

Hosszú ideje, karácsony óta nem láttam őket. Iskola, bölcsőde, nem volt szükség rám, ha meg épp lett volna, kórházban voltam vagy valamilyen rendelésen. 
                       Egyáltalán nem hiányzott, bevallom őszintén. Elmegyek, állandóan megy egy mesecsatorna a tévében, folyton azt nézik. Dani gagyarászik, de még mindig nem beszél, szerintem a bilire még rá sem ültették. De ismétlem, ez az ő életük. A kutya múltkor megint beteg volt, akkor megint a frászt kaptam, hogy egyszer valamelyik gyerek is megbetegszik, ki tudja előre, mi hogyan hat. Másik lányom is megjegyzéseket tesz erre, de teljesen hiába.
                        Van, hogy Jázmin javasolja, játszunk ezt-azt, de Dani mást akar. Ma ugyan elég szépen rakosgattuk a falemezek kivágott helyeire az odavaló figurákat, de a felét nem találtuk. A lakásban mintha megkétszereződött volna a játékhalmaz, ami össze-vissza van dobálva, senkit nem érdekel. 
                        A mosogatóra nézve láttam, hogy lesz egy külön egy óra programom, mert nem bírom megállni, hogy valamit ne csináljak, ha már úgyse foglalkoznak velem az ifjak. Dani náthás, Jázmin köhög, persze hogy nem szeretnék valamit megint bekapni. A lányom abszolút lazán veszi az ilyesmit, gyakorlatilag egy teakonyha, az ilyen helyen naponta többször is el kéne mosogatni, egyszerűen nem fér el. Minden egyszerre be van zúdítva a mosogatóba, kajamaradékokkal együtt. Van ugyan szűrő, de olyanfajta, ami állandóan eltolódik. Egyszer duguljon el neki. 
                        Kérdezem Jázmint csak úgy beszélgetésképpen, hogy mit csináltak tegnap este. Azt mondta, apjuk névnapját ünnepelték. Na, akkor meg van bocsátva, gondoltam. Később kiderült, hogy az vasárnap volt, de tegnap a lányom nagyon sokat dolgozott, este már nem volt kedve. Jázmin meg azt mondja: az apu meg szörnyű lusta. 
                        Szépen elvoltam velük, végül is Jázmin csak egyszer találta ki, hogy a szekrénysorozathoz kötötte az ugrálókötelet, majd húzni kezdte. Mondom neki, ne húzza, mert a szekrény voltaképpen egy ingatag, vékony drótszerű anyagokból áll, a ruháikat tartják benne. Azt mondja vihogva: már egyszer sikerült elrántani! Most nem fogod, mert Dani ott áll előtte, az kéne még csak, hogy megint valami történjen. Mert hogy is történt, mikor nemrégiben a szemébe vágtál valamivel? vadultak rendesen, a lányom meg rohanhatott a Heim Pálba, ahogy én annak idején, mikor meg neki vágtak bele egy ceruzát az első elemiben. Óriási szerencsére nem sérült meg komolyan, mostanra már megint nagyon szép lett a szeme. 
                        Másik teljesen hiábavaló intelem, hogy ne álljanak a tévé elé (házimozi), mert nagy a sugárzása, és szerintem már a három méter is sok. Mondom neki, hogy ne akarja, hogy szemüvege legyen, neki se lenne jó, és nagy költség a szülőknek. Az engem nem érdekel! néha kicsúszik a számon, hogy ha ezt meg azt nem képes megérteni, nagyon elfenekelem. Csak tudom, ez nem megoldás. 
                        A szülői példa - sajnos - hiányos (na és a következetlenségről nem is beszélek). Persze anya túlterhelt, most még logopédushoz is vinni kell Jázmint, mert "ha nem tudom kimondani rendesen az sz-t, lehet, hogy fogékszer fog kelleni" - mondja büszkén a hat és fél éves lány. 
                        Remélem, nem érem meg a kamaszkorát, és még azt is sajnálom, hogy ha eljön a nagy engedetlenségek ideje, se apja, se anyja nem fogja megérteni, hogy mennyi kárt okoznak a nevelésükkel, ami szerintem nem is nevelés. Mondjuk, az én intelmeim is falra hányt borsó voltak, sok minden csak később derült ki. Néha elbeszélgetek ezzel a lányommal, tudja, nagyon is tudja, világosabban, mint én. És mégsem csinálja. Mert akkor a papa rossz példáit látja. Na most jól kibeszéltem őket, szerencsére ide kevesen járnak, de jólesik kiadni magamból. 
                        A holnapi napom nyüzsgős lesz, orvosi szempontból, de remélem, előbbre jutok.




















2017. február 9., csütörtök

Szürke eminenciás

"A szürke eminenciás olyan hivatalnokok gyűjtőneve, akik kötelességtudatból lelkiismeretesen végezték a rájuk bízott munkát, amiért nem kaptak és nem is vártak különösebb elismerést."
               Igazából ez a nővéremre vonatkozik. A vasárnapi verseny után két nappal megjelent Siófok honlapján néhány sor. Szerintem azért, mert polgármester (vagy helyettes, mindegy) meghívót kapott a versenyre. Rögtön tudtuk, hogy ez csak azért lehet, mert Siófok nyerte meg a tavaly augusztusi verseny rendezésének első díját. Az után is sok dicséretet kaptak, nem is hiába. 
               A fiatalasszony fel is jött, de már csak az eredményhirdetésre, mert akkor osztogattak díjakat. Kapta is az oklevelet, ahogy mások is más segítő munkájukért, elég sokan voltak, hiszen itt azt hiszem, senki nem pénzért dolgozik, még a rejtvénycsinálók is ingyen. (Viszont az egyesület költségei számosak, erre szedik a tagdíjpénzt és a regisztrációs díjakat.)
               Én mindig demokratikus gondolkodással bírtam. Nemhogy a hazugságot nem bírtam, de a mások munkáját elbitorlókat is gyűlöltem. Egy kollégám mindig azzal jött, hiába dühöngsz Erzsi, soha nem lesz demokrácia. És én mára, ahogy visszanézek a világtörténelemben, alighanem soha nem is lesz. Hiába verik a szájukat a Face-n is a politizálók, aki fölkerül, annak ha első dolga nem is az, hanem jószándékú, végül beleesik a saját pecsenyéje sütögetésébe és a hozzá hasonlók ilyen ügyeinek eltusolásába. Ez mindig így voltak, nem hiába írta Móricz az Úri murit és hasonló regényeit. 
                Azt tehát nagyon utálom, hogy valaki elkezd egy jó dolgot csinálni, mert ugyanakkor a saját kedvét is leli benne, a babérokat később más aratja le. A honlapon ugyanis abban a kis cikkben elsőként szerepelt az önkormányzat pénzbeli segítése (a tavalyi verseny költségei). Ezt követően a Nőklub szerepelt mint jelentős rendező. Egyedül Marit hagyták ki, mint a rejtvényfejtés siófoki elindítását, megszervezését. És ez így volt az augusztusi verseny után is. 
                   Addig ugyanis senki nem tudta Siófokon, hogy rejtvényversenyek is vannak, amíg Mari nem kezdte terjeszteni. (Most az mindegy, hogy ő meg én vittem el az első versenyre. Azért mindegy, mert én utána már semmit nem csináltam.) De ő beszélt a könyvtárvezetővel és a nőklub vezetőnőjével, hogy csinálna egy kis klubocskát. És ahány embert ismert, mindenkinek mesélte a versenyeket, például már a második versenyünk után telefonált, hogy "mindenki alig várja, hogy megismerjen" (ez a székesfehérvári első díjamnak szólt). 
                   Na és a siófoki nők ráharaptak a könyvtáros pénteki játszónapokra. Jó ideig Mari csak szervezett, és mivel fél Siófok személyes ismerőse, rövidesen mindenki tudott a kis klubjáról. (Persze csak elenyésző részük járt be.) Mari a Nőklubban is jelentős segítő szerepet játszott, többedmagával persze. A Nőklub minden rendezvényen jegyszedőket, takarítókat toboroz, akik nem pénzért dolgoznak, hanem ha akarnak, azon a rendezvényen ott is maradhatnak. 
                A nyugdíjas klubban Mari kevesebbet tud már vállalni, de a nagyobb rendezvényeken kötelezően ott van, süteményeket süt stb (ezt teszik persze mások is)
                  De térjünk vissza a rejtvényfejtő klubjához. Egyszer panaszkodott, milyen magasak lettek a fénymásolási költségek (a rejtvényeket ugyanis ő vitte a klubjába). Amíg kosárszámra vitte a könyveket ajándékba (otthonról, eleinte nem kértek pénzt néhány oldal fénymásolásáért. De most már új ember van ott is, és hiába az ajándék könyvcsomag, már kérik a lóvét. Kérdeztem, hogy a nőklub nem járul hozzá a költségeihez? ő a kis nyugdíjából akar mindent fedezni? A decemberi helyi kis versenyt már muszáj volt a Nőklubbal megbeszélnie, de mivel a könyvtárban rendezték, kellett tudnia erről a polgármesternek is. El is jött, ő adta át a díjakat stb. És akkor - csak akkor! - a Nőklub elnöke megsúgta Marinak, hogy hozza ám a számlákat, nemcsak a versenydolgozatok másolásának volt ára, hanem az okleveleknek is, nem is kevés. És Mari mit mondott? hogy nem kért számlát... ahogy eddig sem. Nem akartam lehülyézni, inkább megértettem. Ő így vezette be, és még az is lehet, hogy ha azzal kezdi a klubnyitást, hogy pénzt kér valahonnan, talán legyintenek, hogy erre nem adnak. Talán az lett volna a válasz, hogy menjenek minden héten más ember lakására játszani.
               Én már a tavaly augusztusi verseny után is írtam jó néhány sort a Nőklub Face-book oldalára, ám valamiért csak oldalt, alig látható módon jelent meg a hozzászólásom, azóta meg el is tűnt. Nem hiszem, hogy véletlenül. Nagyon udvariasan fogalmaztam meg bár, de benne volt, hogy azt az embert is meg kellene említeni, aki az egészet elindította. 
              A siófoki honlapi cikk mellé egy fotót mellékeltek. Ott csinálták a vasárnapi Rejtvényfejtők Napján, Marin kívül egy kezdő szintű nő és egy haladó szintű férfi (aki egyébként balatonszentgyörgyi, csak odaszokott, és versenyeken is mindig velük jön, már szinte családtag) társaságában fotóztatta le magát a polgármesternő a magával hozott fotóssal. A vicces az, hogy itt legalábbis megemlítették Marit, mint mesterjelölt versenyzőt, és az is leíródott, hogy mindhárman kaptak oklevelet. Na nem sajnálnám tőlük, ha kaptak volna, csakhogy ez nem volt igaz. 
              Mivel tegnap alig voltam itthon, csak ma reggel néztem meg még egyszer a honlapot, és kerestem egy lehetőséget, miszerint írok néhány sort fentiekről. Na, csak nagyon kulturáltan. A cikk persze ma már nem található az első oldalon, hiszen más fontos események vannak fenn, ami éppen aktuális. Arra gondoltam, írok a polgármester asszonynak arról, hogy a cikknek a fele sem igaz, pontosabban nem így. De minek? ahogy az elején írtam, a szürke eminenciások, akik kitalálnak, feltalálnak, nagyon sokszor a háttérben is maradnak. Mert a dolgok így működnek. 
               Mikor mondom Marinak, hogy ilyen gondolataim támadnak, azt mondta: "Nekem is mindenki mondja, hogy miért nincs szó arról, amit te itt dolgoztál ezért..." most már mindegy, ő is marad az, ami volt, samesz, aki beveti a magot, a többi meg learatja a termést.