2018. május 23., szerda

Pünkösdi évadnyitó fesztivál Siófokon


Csütörtökön a Rummi-klub után gyerekeztem, pénteken jöttek Anikó és Laci, elintéztük, hogy csak internet-előfizetésem legyen. Jutalmuk egy frenetikus ebéd, baconba tekert csirkemáj lecsóban, és megint sikerült egy szekrénnyi nem használt cuccot kivitetnem velük, a kertben hasznos és elfér címen.
                  Rohanvást rohantam le Siófokra a 3/4 4-essel, 5-re a játékklubban voltam, majd haza. Állófogadást rendeztünk, hogy 7-re lenn lehessünk a Plázson, fél 9-kor indultak Fenyőék - akik saját bevallás szerint szintén 50. éve szórakoztatnak minket. A hangszerelés óriási volt, mindent tökéletesen hallottunk hátulról is, mert a színpad előtti tér homoktengerében nem akartunk szorongani, hátrébb hatalmas kényelmes fehér fotelokban helyezkedtünk el. A zenére persze föl kellett állni, helyben táncoltam is vagy másfél órát. Fél 11-kor étlen-szomjan zuhantunk ágyba. 
                  Szombaton fél 10-kor indulni kellett pucc-parádéban, Nőklub kitűzővel, többen régimódi ruhákban flancoltak. Az állomás melletti főtéren, a Kálmán Imre szobor előtt ünnepélyesen átadtak két emlékplakettet, Lehoczky Zsuzsának (telefonon hívták föl, merthogy Budapesten játszik még 83 évesen is) és Honthy Hanna jogutódainak. Teremi Trixi és Peller Károly adott elő néhány operettdalt. A képen Siófok testvérvárosainak küldöttei látszódnak városuk nevét mutató tábláikkal.
 
Teremi Trixi táncol is

 Alant ősmagyarjaink ruhacsodáiban pompázó embercsoport.  

 Ezután elindult a nagymenet, előttünk a lovasok, másodiknak a Nőklub. A menetről nem készült fotó, az előttünk vonuló öt ló hagyatékát kellett kerülgetni - valahogy elmaradt a seprűvel-lapáttal rohangáló emberke, aki a nemes állatok gombócait eltakarítja. 
                      A plázsra érkezve az "elit stáb" (polgármester, egyéb főemberek) ünnepélyesen átadták A Balaton fővárosának elnevezett Siófok kulcsát. Erről nem készítettem fotót.
                      Itt lépett fel a világhíres Balaton néptánccsoport, utána Csuti Csaba, Mari kedvence tartott koncertet, de ennek a felénél már mentünk haza, iszonyúan tűzött a Nap. Megettük az itthonról vitt pénteki maradékot, Mari dicsérte a lecsós ínyencfalatokat. 
                      Szombat reggel a határba bicikliztünk, ahol már tavaly fölfedeztek egy teljesen elhagyatott részen cseresznyefát, de mire oda jutottak, hogy megdézsmálják, valaki más megtette helyettük. Most épp érni kezdett, nem sokat tudtunk szedni a halványrózsaszín ropogós gyümölcsből, de elhatároztuk, hogy két nap múlva megismételjük a portyát. Hazafelé tömérdek bodzavirágot szedtünk, Mari rakta ki hatalmas tálcákra a teraszra, hadd tűzze a nap szárazra.
                      Ebéd után lerohantunk a Plázsra, megnézni a helyi mazsorettek előadását, melyből néhány kockát idevarázsolok nektek. 


  
Ő Csonka Pici akar lenni, aki az egész napi műsorokat konferálta, meglehetősen gyorsan kattintottam sajnos, utána pedig tartós elemeim bemondták az unalmast.
Hazafelé bevásároltunk, mert másnaptól nincs nyitva egyik bolt sem. Majd ebéd, játék, négy Rummicub, négy Scrabble, utána elmentünk kicsit bicajozni a partra.
                      Otthon megint játék, este a Wellhello együttes adott koncertet, de az ő zenéjük nem a mi világunk, pihenésképpen játszottunk, majd este megnéztük Az ördög ügyvédje című filmet.  melyet én már láttam, de nem emlékeztem jól, csak arra, hogy meglehetősen nagy film. Az is volt, persze Mari pánikolt, hogy miket fog most álmodni, reggel aztán kiderült, hogy mégsem hatott álmaira Al Pacino ördögfigurája, no és nekem sem voltak problémáim.  
                      Vasárnap délelőtt bicajozás, ezúttal Szabadi felé, végig a vízparton, ahol ilyen tájt meglehetősen fúj a hűvös szél, de jólesett. Estig aztán ki se mozdultunk, gyűjtöttük az energiát az esti Irigy Hónaljmirigyre. Fenyőékkel ellentétben meglehetősen rossz volt a hangtechnika, ami Mirigyéknél azért lenne még fontosabb, mert mindenféle paródiákat is csinálnak, amit érteni kellene, csakhogy az iszonyú dobdübörgés miatt ez nehéz volt. Ehhez egyébként előre is kellett menni, a kivetítőn (melyet Fenyőknél hiányoltunk), előre gyártott paródiákat játszottak be, és azt is látni kellett. A dübörgés olyan mértékben folytatódott, hogy nagyon nehezen bírtam a másodpercenkénti hanglöketeket a mellkasomra. Mari ugyanerre panaszkodott, ennek ellenére majdnem a végéig kitartottunk, csak a végét nem vártuk már meg, menekültünk fejvesztve. Mirigyék egyébként sem voltak már a régiek, csupa ósdi szövegelést nyomtak. Egy közjátékuk volt mégis érdekes: a kutyamentőkkel már évek óta kapcsolatban vannak, én ezt nem tudtam, de Mari mindent tud. Gyönyörű kutyákkal jelentek meg a színpadon ezek a kutyamentők, kár, hogy keveset lehetett ebből is látni-hallani.
                    Hétfőn csak kis bicajozás volt, hazajőve Mari valamit el akart intézni, én meg úgy fájlaltam a hátamat, hogy "kicsit" ledőltem, gondolván, Mari mindjárt kész van, szól, hogy játszunk. Tizenegy óra volt, mikor ez történt, elaludtam. Mire fölriadva kijöttem, hát fél kettő! Szent ég, elkésünk. Mari legyintett, hogy neki elég, ha egy fél számot lát a Nők Együtt műsorából, de aztán csúszott minden egy fél órát, mert estére a Csík zenekar próbált.
                     Meglehetősen kevesen álltak a színpad előtt, nyilván a rokonok, ismerősök, én egy számot végignéztem, megállapítottam, hogy szépen megtanulták a táncot és éneket, majd tettem egy kört a hűvösben. Mire visszaértem, megkezdődött Zafira hastáncos csoportjának a műsora. Hastáncos éveimre emlékezve természetesen ez érdekelt, de azért nem annyira, hogy fölvételeket készítsek. Ha nem merül le a készülékemben az elem, azért tán csináltam volna egy-kettőt. 
                    Kedd reggel már Kata is eljött velünk cseresznyeszedésre, már sokkal többet lehetett találni. Kata nagyon sokat szedett, már kinn volt, ment pipacsnézőbe. Én is jöttem már kifelé, utána Mari. Ekkor azonban kellemetlen afférba kerültünk, jött egy autó, kiszállt belőle egy nő és megkérdezte, kit keresünk és mit csináltunk ott benn, mikor az az ő kertjük. (Nem volt ugyan elkerítve, azt viszont láttuk, hogy a szombatihoz képest valaki lenyírta a derékig érő gazt.) Mari magyarázta, hogy hát az Ibolya azt mondta, ez az ő kertje, lehet ide jönni stb. A nő folytatta azzal hogy-hogy nem láttuk, hogy a szőlő kapálva van? hát nem is néztük a szőlőt... Én meg se nyikkantam, csak annyit, hogy elnézést kérünk. Mari védekezett, hogy ő így meg úgy tudta, a nő egy ideig még felháborodva károgott, majd megfenyegetett, hogy ha még egyszer meglát minket... na és akkor mi lesz, gondoltuk, és elhajtottunk. Kata kijelentette, hogy ő biztos nem jön még egyszer ide.
                    Közben itthon hagytam a mobilomat töltésen, visszaérve, látom, Judit keresett kétszer is. Hívom, nem veszi föl. Bevittem magam a fürdőszobába, zuhanyozás közben hív újra. Itthon (Budapesten) vagyok-e. Merthogy 4-től kéne egy kis gyerekfelügyelet, a kutya ár elég gyapa állapotban van, vinni kell az ambulanciára, és ezúttal ő is ott akar lenni Petivel. Nem gond, felérek addig, sőt, fél 12-től még egy órát játszottunk is Marival, öt percre van a vasút. Úgy volt, hogy Judit elhozza hozzám a gyerekeket, háromkor azonban felhív, nem gond-e, ha kimegyek értük a Rákóczi téri metróállomáshoz, ne kelljen annyi jegyet (mármint neki) fogyasztani. Na ugye, ha a kisujjadat, már könyékig kell... ismerjük a mondást. Kimentem. Természetesen Jázminnak se volt jegye, szerencsére nálam volt két tartalék. 
                    Amúgy is szeretem őket hallgatni, a metrón viszont annyira szórakoztató beszélgetést folytattak, hogy körülöttünk derült mindenki. A mellettük ülő pasi meg is jegyezte, biztosan nem unatkozom mellettük. 
                    A tejbegrízt Jázmin igényelte, végül kijelentette, hogy nem elég híg, megettem, mert a fél liter tejből elég kevés lett, én pedig már éhes voltam. 
                    


Jázmin kitalálta, hogy a nála lévő illatos filctollakkal kifesti a parókatartó fejet, mert üresen unalmas. Nagyjából így sikerült. Később a számítógépen néztünk állatos videókat és Pumukli-filmet, telt az idő rendesen. Majdnem nyolc óra volt, amikor Judit telefonált, hogy mindjárt itt lesznek a gyerekekért.                       
                     Már tegnap eldöntöttem, hogy ma nem megyek a vácrátóti arborétumba, annyira sűrű volt a hétvége, hogy most jól esik a restanciáim felszámolása. Ezzel a beszámolóval is jól eltelt az idő, ebédelek egy kis görögsalátát, amit még Siófokon csináltam, a maradékot hazahoztam, aztán kicsit kimegyek a parkba. Holnap úgyis Rumiklub, két hetünk van a versenyig, muszáj gyakorolni. Marit nagyon sokszor megvertem, persze ha ketten játszanak, könnyebb.

2018. május 16., szerda

Zongorázni lehetne

az intuíciómat. Szokásom szerint ha itthon vagyok, a Bartók rádiót hallgatom és valamit csinálok, fejtek, varrok, rakosgatok. Ma a skót zene van napirenden a műsorban, de nem is ez a lényeg, hanem a műsor témája, Muzsikáló délután. Ezeket nagyon szeretem, sokat tanulok belőle, amit gyerekkoromban nem, persze komolyzene-irodalomból még ma sem tudnék diplomát írni. Egyszerre megüti a fülem: Botond - az iskolában úgy megjegyeztem, hogy Bizánc kapuját döngette, majd betörte egy buzogánnyal, ezért rögtön tudtam is a választ. Ez a műsor egyébként amolyan megfejtés-beküldő, tehát kicsit játszó műsor, nyerni lehet mondjuk egy operacédét vagy ilyesmit. Még sose jutott eszembe, és most is inkább a játék kedvéért, beütögettem szépen a mobilomba, hogy Botond követte el annak idején a bizánci kapu elleni merényletet, és mely város később a Konstantinápoly nevet viselte, ma pedig Isztambul. Utóbb eszembe jutott, hogy nem írtam alá a nevemet, úgy siettem elküldeni, de nem is ez a fontos, gondoltam. Kicsit később az volt a kérdés, ki az a nagyon ismert személy, akiről szintén operát írtak, és akinek szintén ma van a névnapja. Hát Mózes. Írom már az sms-t, akkor mondja a műsorvezető, hogy elrontotta a kérdést, mást tesz föl. No akkor nem küldöm el, töröltem.  
                Megint jön egy kérdés, melyik operában vannak skót menekültek, Shakespeare műve volt egyébként a nagy ihlető. No itt kicsit puskáztam a netről, mert nem voltam annyira biztos benne, hogy a Macbethről van szó, már régen láttam-hallgattam. Megírom az sms-t, elküldöm. Az a szokás, hogy egy darabig várnak, aztán sorsolnak az sms-ek között. A Bizáncosra nem is figyeltem, hiszen nem tudják kihúzni a nevemet, ha nincs ott, de a másik feladvány megfejtőinek felolvasásakor a negyedik én voltam! Nagyon jó volt hallani a nevemet a rádióban, földobott kissé. 
                Nem mintha rossz kedvem lett volna a mai leányfalui kirándulástól, hiszen nagyon jót mászkáltunk a Duna-parton, pont délre pedig ott voltunk az előtt a múzeum előtt, melyet Klára, a túravezető meg akart nekünk mutatni. Én nem bántam, annyira nem érdekelnek a helytörténetek, mint amennyit már hallottam-megnéztem életemben - s amiről később kiderült, hogy lehetnek érdekesek is. 
                 A múzeum azonban nem volt nyitva, a tábla szerint felújítás miatt, na de legalább elnézést kértek, mondta valaki. No hát ma lépten-nyomon elnézést kérnek, nem újdonság ez. Klára elrohant valahová, majd negyedórával később fölhívta pénztárosunkat, hogy menjünk az úton lefelé, nincs messze egy másik galéria. Akkor derült ki, hogy ez sincs nyitva, de bent tartózkodik egy művész kinézetű hölgy, és hogy a mai témánál maradjak, Klára Botond-szerű támadásba lendült. A nő nem bírt Klára lehengerlő - egyébként hatalmas termetű - kérésének ellenállni, csakis húszvalahányunknak kinyitotta a galériáját, összesen csak egy terem volt az egész. Igaz, az minden pénzt megért volna, ha kellett volna fizetni. Sajnos, nem jegyeztem meg a művész nevét, de pontosan olyan üvegmadarakat művelt, melyeket annak idején a parádsasvári magánhutában saját szeműleg láttunk. S amiből én is vettem egy üvegrózsát, melynek a szára világít a sötétben. Akik nem mentek a cukrászdában a mellékesbe, arra számítva, hogy a múzeumban úgyis van vécé, most igénybe vették az ittenit, én is, mert én mindig tudok menni... 
               No de még nem is mondtam, hogy még a múzeum előtt (mivel még csak 11 óra múlt) bementünk egy cukiba fagyizni, és mikor már nyalom a banán-bodza fagyimat, veszem észre, hogy charlotte torta is van. Na ezt nem mindenütt csinálják, én pedig imádom. Mivel egy társam nagyon dicsérte a kávét, kértem azt is. Ahogy sznob jóapám tette, ebből az utolsó falatot ott hagytam, már nem ment le. Jóapám szokásairól egyébként anyától tudok, és mivel nem biztos, hogy feltétlenül szánok rá egy külön blogbejegyzést, most ideírom. 
              Apámról annyit lehet tudni, hogy a rózsabokorban jött a világra, és amikor megesett anyukáját később egy igényes hentesember feleségül kérte, kijelentette, hogy a nő jöhet, a gyereket azonban tüntessék el a szeme elől. Így is lett, egy nagymamához csapták ki vidékre, aki jól-rosszul nevelte is őt. Olyannyira, hogy mire felnőtt és anyámat megismerte, már a társasági élet krémjéhez tartozott, de azért nem volt olyan magasan, mint azok, csak szeretett volna. S mivel mindig megkérdezték, nem rokona-e a nagy zeneszerzőnek, homályos múltjába pedig akármi belefért volna, előszeretettel képzelte, hogy dehogynem. Egyébként engem és testvéreimet is mindig ezzel nyaggattak, és csak kitérő válaszokat tudtam adni, rejtélyes mosollyal, hát nem lehet tudni. Ez jelentősen emelte renoméját. Hogy később mindent elrontott, arról pedig hiányos neveltetése tehetett...
              Csak később értettem meg, mikor a feng shuit és hasonló ősi praktikákat tanultam, miért tanította apám anyámat arra, hogy mindenből kell enni, de csak csipegetni, és végül hogy az utolsó falatot miért kell a tányéron hagyni. Azért, mert a simára törölt, mi több, nyalt tányér a szegénység bizonyítéka. Hogy mi mégis megtettük, igaz, egyedül a paradicsomlevesnél, az már ennek az ételnek az imádatát jelzi.
              Másik kedvenc szórakozása jóapámnak az volt, hogy a hentesboltban összegyűlt aprópénzt este az asztalra borította, és megbiztatta egy-két éves elsőszülöttjét (Mari nővéremet), hogy markoljon bele, utána pedig összeszámolta. Hetven év távlatából bele lehet gondolni, mi mindent markolt ki Mari később az életből, a rendszeres olvasóim ismerhetik. Nyilván a hosszú hegyesre növesztett körme (mely alatt sokszor piszok is volt a kemény munka után, azért - is - volt égővörösre festve) is erre utal: kaparj, amennyit tudsz az élet ajándékaiból. Hozzáteszem, hogy igazából mégsincs a nővéremnek semmi jelentős vagyona, de ha éles eszét nézem, le a kalappal, ő aztán tudott élni mindig is, a pénzét mindig elköltötte valami hülyeségre, aminek a zöme már a pincében van, mert a lakásban nem fér el). De őt inkább a fejében, az emlékeiben lévő vagyon, a tudás jellemzi. No hát ez a közös bennünk, sőt, nekem fele annyi tárgyam sincs, csak az emlékeim, melyeket megírtam, és néha élvezettel olvasom vissza magamat:-)
               No hát csak ez lett volna mára, kicsit hosszúra nyúlt, mert ahogy az ember agya forog... 
             







2018. május 13., vasárnap

Siófok, majd Pécs, Tiszai László Kupa

Siófokra utaztomat természetesen rejtvényezéssel kezdtem, de egy elhamarkodott mondat a szemközt ülő hölgyet arra bátorította, hogy megkérdezze, hova utazom. Mi szokta ezt követni? vagy egy laza "Siófokra", utána belefeledkezem a rejtvényembe, vagy felvenni a kesztyűt. Utóbbit azért választottam, mert a tanítónő szeméből kiolvastam, erre vágyik, később elárulta, hogy ő Zalakomárra 6 órára ér oda - vagyis, legalább egy és negyed órát beszélgetni szeretne, hátha később nem lesz alkalma. 
               Mari klubjában egyik asztalnál rummiztak, másiknál scrabbleztek, mivel teltház volt mindkét asztalnál, én rejtvényezni kezdtem. De megint nem tudtam, mert az egyik asztaltól hazament valaki, beültem hát, szerencsére csak 6-ig, a könyvtár zárt. 
               Otthon Mari közölte, hogy nincs semmi kaja, de én föl voltam készülve, megettem hát az egyik szendvicsemet, az egyik áfonyás sütivel még Marit is megajándékoztam, aztán már vette is elő a scrabble-t, amikor ezt meguntuk, jött a rummi. Nem kellett másnap túl korán kelni, 9.20-kor indult a buszunk Pécsre. 
               Az idei pécsi versenyt háromnegyed 2-re hirdették, rejtélyes okokból, mivel mindig 2-kor szokott kezdődni, olykor 1-kor. Kiszámította Mari, hogy pont elérjük így a Siófokra visszavivő - egyébként utolsó - buszt. De ember tervez... a rejtvényversenyek malmai viszont igen lassan őrölnek. Fél 3-kor kezdtük meg a feladatok kitöltését, eleinte könnyűnek látszott, aztán egyre nehezedett, végül be sem tudtam fejezni, velem együtt még legalább tizenöt versenyző adta be végsőként a 24 induló közül. 
              Előzőleg Mari közölte, hogy mivel ennyit csúszik, nem fogjuk befejezni, és ezt úgy értette, hogy akár befejezzük a fejtést, akár nem, indulni kell. Mert ugyan csak ő jön vissza másnap a csapatversenyre, én is vissza szándékoztam vele menni, hogy vasárnap majd kicsit biciklizem, esetleg megnézem az ajánlott lakást is, de erről később. Ő az óráját nézte, egyszer csak fölállt, beadta a dolgozatát, majd megbökött: "indulni kell!" mivel akkor pont úgy tűnt, meg tudom csinálni a rejtvényt, visszaszóltam, hogy majd megyek valamikor. Elhúzott. Hogy a rejtvényt befejezte-e végül, azóta se tudom. Majd. 
              A rejtvény tehát a kezdeti könnyűség után hirtelen megfejthetetlennek látszott, így meglehetősen sok üres kockát hagytam hátra. Emiatt én se vártam meg az eredményhirdetést, szépen kisétáltam a pályaudvarra, csodás friss idő volt a dél körüli nagy zuhé után. Mivel esélyem sem lett volna aznap Siófokra visszatérni, se busz, se vonat, az 5 óra 10-kor induló IC-re szálltam amiről Százhalombattán át kell szállni pótlóbuszokra, nyilván vágányfelújítás miatt, hogy Kelenföldre beérjünk.  
*****        
     Kellemetlen közjáték tanúja voltam az IC-n, egy 78 éves bácsinak volt ugyan pót- és helyjegye, ám igazolványát otthon felejtette. A kalauz felmondta a leckét, hogy bár valóban idősnek látszik, ezt igazolni kell, "a szabál az szabál". Ez nem sokkal Sásd előtt volt, két esélye van a bácsinak meg a kísérőjének, aki feltehetően a lánya lehetett: vagy megfizeti a több ezres bírságot, vagy leszáll Sásdon. Toleranciáról szó sem lehet, a Közlekedési Minisztérium előírásaira hivatkozott. A bácsinak ugyan nem hallottam a szavait, melyek azonban kissé keresetlenek lehettek, ugyanis a kalauz kikérte magának azzal az indokkal, hogy ő eddig udvarias volt, visszafelé is elvárja. Utolsó szava az volt, hogy ha nem fizetnek, Sásdon befejezik a kalandot, vagyis leszállítja őket, amennyiben nem, rendőrt hívat. A vonat addig áll, ráadásul 8 ezer forint pluszba fog kerüli a feledékeny utasnak. És addig állni fog a vonat, amíg a rendőr meg nem érkezik és le nem szállítja őket. A dolog kezdett elfajulni és emlékeztetett arra, hogy bizonyos egyenruhás közegek hatalmat éreznek a kezükben, hiszen a hátuk mögött ott áll a nagy cég, aki majd bizonyára neki ad igazat. A kalauz aztán tovább ment, de a bácsi útitársa utána szólt, mennyi akkor az a bírság. Itthon megint eszembe jutott az eset, és az, vajon kinek jutott volna eszébe a szintén tanú utasok közül, hogy beszóljon: ha a vonat áll egy ember és egy ilyen meglehetősen piszlicsárénak, mi több, majdhogy túlkapásnak ható ügy, azzal meglehetősen megzavarja az összes többi vonat menetrendjét, és ha feljelentésre kerül a sor, az sem lehetetlen, hogy végül a jegykezelő nem ússza meg szárazon. Az ügy akkor folytatódott, amikor egy másik állomáson ez a kalauz kámforrá vált, egy újabb lépett színre. Ennek a hölgy megmutatta a bírság kifizetéséről szóló leporellót és röviden beszámolt az eseményről. Feltétlenül tegyenek panaszt a végállomáson a pénztárosnál. És meglehetősen látszott ezen az új kalauzon az, hogy ő nem csinált volna nagyjelenetet a dologból, hiszen a bácsi legalább kilencvennek nézett ki. 
****
              Itthon aztán még fejtettem meg olvastam egy kicsit, megnéztem, nyertem-e a lottón vagy a luxoron. Mert ha igen, sor kerülhet rá, hogy gondolkozzak berlini barátnőm ajánlatán. Vagyis Siófok-Fokihegyen eladó egy csodálatos kégli, mindenféle luxusizékkel felszerelve. Barátnőm már reggel felhívott ez ügyben (Berlinből), mondta, hogy ugyan 25 millióra tartják, de gyorsan el akarják adni, és ha nem lesz elég vagy megfelelő vevő, az ár jelentősen csökkenhet. Én azonnal közöltem, hogy csak 15 milkám van, annál többet képtelen vagyok előteremteni, különben pedig 67 négyzetméter nekem túl sok, a régi lakásom 53 volt, de nagynak bizonyult. Ő még erősködött, hogy de azért nézzem meg, sőt a fotókat is megnézhettem - hát valóban csodálatos, főleg a bútorokkal, melyeket eladás után feltehetőleg azért magával visz a jelenlegi tulaj. 
              Persze közben többször is eszemben volt ez a dolog, de már az elején tudtam, hogy legfeljebb lelkes és segítőkész barátnőm iránti udvariasságból fogom megnézni a lakást. Marinak is mondtam, azt mondta, hogy az iszonyú messze van a központtól, busszal vagy kerékpárral lehet csak odaközlekedni. Egyébként Fokihegyet régebbről ismerem, rengeteget bicajoztunk arra a nem is olyan régi szép időkben. Csupa domb, ahol a bicajt csak tolni lehet fölfelé. Ráadásul a lakás rezsije sem az én nyugdíjamnak való. 
              Erről ennyit. A bokám egész héten estére duplájára dagadt, ami azelőtt soha nem fordult elő, holnap tehát az orvosnál kezdek, vagy torna után szaladok be. Nem hiányzik ez az új gond, de muszáj. 

2018. május 11., péntek

Bolondóra

Tőmondatokban, isten bizony! 
                Reggel elszaladtam Jázminért, hogy fél 2-ig vigyázzak rá. Videónézés, ásványnézegetés, ebéd. Két tányér paradicsomlevest evett meg pár perc alatt. 
                Kinéztem egy délutáni vonatot, 14.07-kor indul Kelenföldről. Elindulunk kb. 12-kor, hogy kimenjünk jegyet venni, majd sült krumplit, az jobb, mint itthon veszkölődni, utána mosogatni. 
                Anyája telózik, hogy ő most már végzett, vigyem a gyereket 3/4 2-re a szolfézsra. Mondom, lehetetlen, ő jöjjön érte a Blahára, én onnan még elérem a 2-es vonatot. 
                Ez is megvolt, majd egy órám volt hátra. Nézem, az összes ennivalót (mára meg holnapra is) ott hagytam a hűtőben. Visszamenjek? fáj a lábam a tegnapelőttitől még mindig, nem megyek, eláll. Mindenesetre veszek egy tarjás szendvicset meg némi köménymagos kockát, a többit Siófokon.
                Nem tudom, miért gondoltam, hogy a kelenföldre kinézett vonat feltétlenül a Déliből indul. Ott ránézek a kijelzőre, látom, nincs vonat 14 órára. Kapcsolok, hogy akkor nyilván a Keletiből jön.
                Rövid filózás, mivel menjek Kelenföldre, legkézenfekvőbb, ha beszállok a zónázóba, ami 1.40-re volt kiírva. Kelenföldön leszállok, veszek jegyet, irány Siófok a 14.07-essel.
A vonat nem indul, és nem indul, és nem. Már nem érem el azt a vonatot repülővel sem. Az eső hatalmas szemekben kezd esni, mindenki rohan a vonathoz. 
                Aztán mindenki le is száll, hogy miért, fogalmam nincs. Átrohanok a 19-eshez, kánya vigye az esőt. Míg a vonatra várok, csörög a teló. Anikó: "benn hagytad a zárban a kulcsot, de a szomszéd időben észrevette, nála lesz". Jézus! megyek haza mondom, úgyis lekéstem ezt az átkot. De milyen jó! 
                De hogyan történhetett, mert akkor is kiveszem a kulcsot, ha csak a szemetet viszem le, merthogy becsapódhat, a mozdulat már úgy a kezemben van. Mit mondhatott Jázmin, hogy mégis benne hagytam? 
                 Már nem érdekes, a következői vonathoz indulok és legalább el is viszem magammal az elemózsiát.
                 Egyébként Judit visszaadta mégis, igaz, szólni kellett, hogy "valamit elfelejtettél vasárnap". Elég kelletlen volt, de odaadta. Elteszem, jövő hónap 13-án úgyis visszakapja Jázmin 8. szülinapjára.
                 Ez egyébként a 3. ilyen eset volt. 82-ben, mikor beköltöztünk a lakótelepibe. Férjecském későn jött haza, mellém bújt az ágyba és gyengéden így suttogott a fülembe: vigyázz, máskor ne hagyd benne a kulcsot a zárban!  Második eset jóval később, tán tíz éve sincs. Elmentem a közeli fagyizóba, hogy otthonra ellássam magam kedvenc édességemmel, a fotelban szoktam megenni, tévézés közben. Visszafelé a másik járdán jövök, szembe jön a szomszéd, és már messziről tart valamit a kezében: az én kulcsomat. Benne felejtette a postaládában! hogy? ja persze, lefelé jövet vettem ki belőle valamit... 
                  Negyedik eset nem lesz, vagy lesz, csak már nem fogom tudni megírni.
                         


2018. május 9., szerda

Tízezer lépés

Nec arte, nec marte - a komáromi erődcsoport egyik emlékkövére vésett mondás arra vonatkozott, hogy ezt az 1600-as években épített óriási erődítményt (többféle is volt, ezek egymást is védték) soha nem foglalta el a török. Utána kell nézni, mert kissé hiányosan tudjuk, az bizonyos, hogy az osztrákok ezzel védekeztek az ellen, hogy a félholdas nép ne mehessen föl a Dunán őhozzájuk. És valóban, "sem csellel, sem erővel" nem vették be soha az erődcsoportot, aminek szabályos körvonala igazán jól madártávlatból látható. Akkor, ha lett volna már repülőgép, sem láthatta volna az ellenség, mivel mindennek a tetejét befüvesítették, azt hiszem, a vároldalakat is.
            Tizennyolcan voltunk, Klára előre beígért háromszor három kilométer "sétát". Kilométerórát ugyan nem vittünk, lépésszámlálót azonban sokan hordtak a karjukon, tán valaki ki tudja számítani, hány kilométer a tízezer lépés, amit Klára, a 185 körüli magas, hosszú lábú hajdani kézilabdás klubvezető tett meg - mi kisebbeket léptünk. Ez persze már csak a vonaton derült ki, hazafelé.
                    
Komáromból Komarnoba a hídon át
Egy kis közön át - a sarkon jobbra fordulva a szép sárga torony folytatódik egy hatalmas műemléképülettel, utána még egy ugyanilyen torony. Fotózni azonban elfelejtettem, a képzelet ereje mindent felülmúlhat...
 
Jókai Mór

Itt laktak: nagyítóval elolvasható.

Selye János Egyetem
Már nem akartam annyi fotót, de csodálatosan szép parkja van.
                   Ezután néztük (volna) meg a Monostori erődöt, ha előre bejelentkeztünk volna a csoportos látogatásra. Így csak kívülről két kép:
Ez a vége, balra egy idétlen panelház, amiről mindenkinek az a véleménye, hogy jóval odébb kellett volna építeni, iszonyúan rontotta a több százéves híres erőd látványát. 
Még egy szép ház, a két címer miatt fotóztam, nagyítót elő!

Ilyen igazolványt mindenki csináltatott, mert Klára előre beharangozta, ha utazunk vele, ingyen teheti már egy 62 éven felüli utas, ráadásul ha elég sokan vagyunk, megmentünk egy vonatjáratot. Kicsit furi ennek az értelme, mert ha az utaslétszám 30 százaléka fizetős, a többi utas ingyen száll fel, nem éri meg nekik és tényleg felszámolják a járatot... Csakhogy most még nem használtuk, mert ez már hazafelé készült. Hogy milyen vonatjárat lesz, az a jövő zenéje, de eljövünk még egyszer. Azért is, mert én még az Európa Parkot is meg akarom majd nézni, mert egyesek nem velünk gyalogolták le a tízezer lépést, hanem ez utóbbi szórakozást választották. Mi viszont bedagadt bokával és térddel szálltunk föl a hazavezető vonatra. Azért nem bánjuk a sok kilométert, mert a Vág betorkollását is láttuk, mely folyó elég széles, csak nem tudom, hova lett az a kép, amit csináltam róla. Rengeteget gyalogoltunk fölöslegesen, mert az utat kevésbé tudtuk, de közben jó levegőt szívtunk. 
                   Ja, és ettünk is egy Vág parti kerti pavilonos étteremben. Az árak nem olcsóak, én ugyan csak egy görög salátát kértem, mert előzőleg jóllaktam a magammal vitt szalámis szendviccsel. Ketten ettek hatalmas szelet knédlivel két hatalmas vastag húst, nem tudom, mi volt. De aki sztrapacskát rendelt, megbánta, Klári és Vili bá voltak ők, a knédlis húsnak a fele, tehát meglehetősen gyerekadag volt. Ezek 5,90 euróba kerültek, az én salátám és ásványvizemért fizettem 1600 forintot. 

2018. május 6., vasárnap

Maratoni hétvége, verseny, anyák napja stb.

Harmadszori próbálkozásom, hogy Rummi-versenyre menjek, tegnap sikerült végre. Kabára mentünk, ami várost eddig én csak az iskolában tanult cukorgyárról ismertem. A cukorgyárnak rég vége, viszont néhány éve meteoritot is találtak itt, melyet szétszedve különböző múzeumokba vittek. Ezért is lett a verseny neve Meteorit kupa. A kupa persze csak szimbolikus, mert most nem kupáztak, más ajándék várt a győztesekre. A meteoritot szívesen megnéztem volna, de rejtvényversenyekre érkezéskor sem igen látunk mást az adott településről, kivéve ha az viszonylag közel van és verseny és kiértékelés közötti időben meg tudjuk nézni. 
Az odautazás meglehetősen viharos volt. Sándor szólt, hogy velük menjek a 8.28-as sebesvonattal a Nyugatiból, amiről Kabáig nem kell átszállni. De előzőleg Marival is azt beszéltem, hogy ők a Kökin szállunk majd fel, de az csak egy órával később lesz, az Intercity-re. Én nem figyeltem, hogy két vonat van, de mivel péntek este kiderült, hogy Ibolya mégis jön, én Sándorékkal akartam menni. Később kapcsoltam, hogy Siófokról a vonat akkor ér be Kelenföldre, amikor a vonatunk kiindul a Nyugatiból, Mariék azt repülővel sem érték volna el a Kökin. Sándor ezt nem tudta, ezért a klubban úgy búcsúzott, hogy foglal nekünk három helyet és ha a Kökin fölszállunk, keressük őket. 
                  Szombat-vasárnap felújítják a 3-as metrót, de ez nem nagy gond, a 4-esről a 3-asra való átszállás ugyanannyi időt venne igénybe, mintha a metrópótló buszra szállok. Még volt húsz percem a Nyugatiból induló sebesvonat ideérkezéséig, idő is volt - lett volna - a jegyvételre. Igen ám, de előző nap nem gondoskodtam elég készpénzről (fémpénzben) és nem vittem magammal bankkártyát. A Kökis automaták folyton elromlanak, megint csak ezeket fogadták el fizetőeszközként, a másik három automatát megint éppen javították. Beálltam gyorsan a pénztársorba, ám a pénztáros a húszezresem láttán veszettül fejcsóválni kezdett. Elrohantam a lottózóba, mert nálam volt egy szelvény, ami 1100-at ért. Rohantam vissza, csakhogy az idő ilyenkor úgy rohan - egy percem volt a vonatindulásig. Ennek annyi, telefonáltam Sándornak, ne várjanak a foglalt helyekre, az Intercityvel megyek, Mariékkal. 
                Nekiesek a közben már megjavított egyik automatának. Kiderül, hogy az IC-re a jegy 425 forintba kerül, csakhogy nincs nálam annyi apró. A totózóban kapott ezresből tehát vettem egy BKK-jegyet, jó lesz, ha Jázminnal megyek majd valahová. Ennek az automatája azonban még mindig csak 150 aprót adott és egy papír 500-ast (amivel ezúttal nem lehetett fizetni), hiányzott 10 forint. Megint veszek egy BKK-jegyet, megyek vissza az automatámhoz. A nyolcadik 20-as beragad, káromkodom egyet, közben Mariék a hátam mögött nagy hangon kiabálnak: épp téged kerestünk! Rávágok az automata nyílására, te dög, fogadd már be ezt a francos 20-ast, végre befogadja. Imádkozom, hogy legyen még helyjegy az IC-re, dobálom be az összes 20-asomat, 10-esemet, míg végre elég, és szerencsére jegy is van. Már csak meg kell várni a vonatot. Ott dekkolunk, elromlik a kijelző, a hangosbemondó csak nem mondja, pedig már idő van. Lent meg mióta áll már egy vonat, amiről nem is gondoltuk, hogy ez lesz a miénk, hát az volt, és az utolsó pillanatban végre bemondták. Rohanás le, föl a vonatra, Mariék a 21-esbe, én a 23-asba. 
               Elhelyezkedve észreveszem a kijelzőn az állomásokat, látom, Szolnok. Akkor az automata miért csak Ceglédig adott? ugyan Szolnokon is át kell szállni személyre... Mondom a kalauznak, felajánlja, hogy Cegléden is átszállhatok, de adhat Szolnokig egy 100 forintos pótjegyet. Elhárítom, hiszen meg kell beszélnem Mariékkal. 
              Átmegyek hozzájuk a 21-esbe, Mari már édesdeden alszik, felrázom, mondom, mi az ábra. Ránéz a jegyére (eddig meg se nézte), kiderül, hogy neki nem is erre a vonatra szól a jegye! Siófokon vették. Akkor már érti, miért hogy a helyüket elfoglalták, és óriási mázli, hogy másutt volt még két hely. Mi van, ha nincs? De az is rá van írva a jegyre, hogy ceglédi átszállással, de Mari csak azt nézte meg. Azt már a kalauztól tudjuk meg, hogy Szegedre szól a jegye. Mari teljesen összezavarodik, először úgy érti, nem kell átszállni, de erősködünk, hogy de igen, akkorra totálisan forr benne a düh, milyen hülye ez a siófoki pénztáros. És milyen jó hogy lekéstem Sándorék vonatát és velük megyek, mert a kalauz olyan lassan ment, hogy bőven elhagyja az IC Ceglédet, mire Mariékhoz ér. Én meg közben leszállok és kereshetem őket. 
              Nagy baj persze akkor se lett volna, ad nekik Szolnokig jegye a kalauz, és ha én le is szálltam Cegléden, azzal a vonatra szálltak volna ők is, csak közben persze még jobban fölidegelte volnal magát a nővérem. 
             A személyvonat a másik vágányon szinte mintha ránk várna, fölszállunk, pár percen belül indul is Kaba felé. Mari egyfolytában méltatlankodik, még a vonaton is, hogy másnap úgy kiosztja a siófoki pénztárost, hogy nem áll meg a lábán.  
              Kabán pont délben szálltunk le, hívom Sándort, merre induljunk el. Félóra kell, ezért kocsit küld értünk, egy gödöllői anyuka meg a lánykája gurul be, később megtudjuk, hogy ez a lányka volt a tavalyi országos bajnok. Mire befut velünk a kocsi a verseny helyszínére, a történések miatt végre lenyugszik Mari is.
              Sándor eligazítást tart, közben bemutatja a tavalyi országos "felnőtt" bajnokot, aki egy 12 éves lányzó. Rengeteg a helyi versenyző, elég sokan mentünk Pestről, de annak meg a helyi rendező örül a legjobban, hogy Siófokról is vannak, körbepuszilja őket lelkesedésében. Örömének fő oka, hogy a legközelebbi verseny Siófokon lesz, és Mariék a fő szervezők, így mindjárt összeismerkedhetnek. Többen megkörnyékezik aztán Marit, hogy szerezne nekik szállást, összekötik egy jó kis Balcsis pancsolással a versenyt. Mari ígér valamit, de nem biztos, hogy be tudja majd tartani, így is rengeteg a dolga. Aztán már kezdődik a verseny. 
             Sorsolás alapján asztalt és széket foglalunk, mindenkinek megvan a helye, az asztalon szép nagy cédula, asztalszám, ülésszám. Kiderül, hogy én épp az egyik Rummi-fenomén mellé kerülök, bár eddig csak mint a verseny megnyitó beszédét mondta el a polgármesterasszony helyett, akit gondolom, a legkevésbé sem érdekelt, hogy 1 órára ott legyen nekünk. (Emiatt a második kör közepén esik be, abba kell miatta hagyni a játékot...) Négyen vagyunk, négy kört kell lejátszani, Kati asszony nyer kettőt, én is kettőt. Később megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen kiváló játékos mellett én is nyertem kettőt. Mari és Ibolya nem rendelkezik nyert játékkal, de nem keserednek el, látszólag, mert tudom, hogy Marit ez a múltkori fényes győzelem után eléggé bántja.
            Már a fogadtatáskor is isteni pogácsákat tesznek a hallban a hosszú asztalra, az első szünetben kávét is ihatunk, később jöttek be nagy tál szendvicsek is, a második szünetben süteményes tálak is érkeznek. Bekapok egy-két hókiflit, mint a kisujjam akkorák, de finomak, aztán visszatérek a pogácsához. Valami csodálatos!
            A második játéksorozaton pont az ablakkal szembe kerülök, ha rám kerül a sor, föl kell állnom, hogy megnézzem, kék vagy fekete, piros-e vagy sárga színű téglák (Sándor köveknek hívja) vannak lerakva. Ezúttal egyik játékot sem nyerem meg, de közben az Éva nevű játékosra néhányszor rászólok, múlik az idő, hogy bár most nem mérünk időt stopperral, a fair play szabályai szerint egy perc alatt le kell pakolni. Éva ezt folyamatosan túllépi, de a többiek nem szólnak. Éva a következő körben sokat rakosgat, totálisan összekeveri az egyik oldalt, de semmire nem megy, vissza kell neki rámolni. Ezt már nem hagyja szó nélkül a mellettem ülő, egyébként szintén rummifenomén Erzsébet. "Ha ezt nem csinálod, le tudok pakolni. Éva kér, segítsünk, mi hol volt. Ki emlékszik erre? Ilyenkor büntetés van, kettőt húznia kell. A végén Erzsébet mégis nyer, a karcagi tanítónő Kati jól lemaradt. Később az eredményhirdetés után aztán bejelenti, hogy kedvet kaptak, Karcagon októberben lesz verseny. Sándor közben fotókat készít, de eddig még nem tette föl az oldalukra, no hát ez nem nagy baj. 
             Mondják, hogy a tavalyi bajnok sír, mert ezúttal anyája nyert, és nem ő. Hát, ez az élet. Én magamban morfondírozok, hogy jó, nem csinálnak gyerek- vagy ifiversenyeket rummiból, és ez a kislány hogy megvert mindenkit tavaly... No, tudjuk, hogy a mai gyerekek sokkal jobb logikával rendelkeznek, a számítógépet is sokkal jobban tudják, szinte már az anyaméhből.
             Mariék ebben a körben sem nyertek, sőt a rummiklubból megismert Gazdig Zsuzsi, aki már többször nyert, ezúttal a 48 játékos közül a 43. helyen végzett. Én a 25. helyet foglaltam el, Mariék jócskán a 30. után végeztek. Örülök az eredményemnek, így elsőre! egyébként is jórészt a szerencse dönti el, ki milyen köveket húz.
             Ezt most jó hosszan ecseteltem, de már abbahagyom, ki kell főzni a csigatésztát a húsleveshez, amit beígértem a gyerekeknek. Délre jönnek anyák napjázni.
******
Anyák napja, rövidebbre fogva
Judit soha nem volt ilyen pontos, ebédre pont itt volt mindenki. A konyhát kissé át kellett alakítanom, de elfértünk. Húsleves, utána tonhalfalatok gyufaszál krumplival, kukoricasalátával. Jázminnak is ízlett a majonézes finomság. Általában nem képezek le kajákat, most mégis megtettem, hát ilyen volt őkukoricasalátája a tonhalakkal. Azért nincs mellette krumplihalmaz, mert ezt már az én vacsorámról csináltam. 


Ebéd után kicsit a szobában hancúroztak. 


             Jázmin hivatalos volt egy szülinapi ünnepségre legkedvesebb osztálytársnőjéhez. Judittól örökölhette, hogy mindig késik, ez sajnos a második iskolás éve vége felé is még mindig így van. Most is már ott kellett volna lenni, amikor a padlón fekve befejezte a barátnőjének szánt rajzot. Jázmin sok mindenben értelmes, de hiába mondtuk felváltva, hogy ő is utálta, amikor szülinapi zsúrjára késtek vagy nem jöttek el egyáltalán. Hát egy órát biztos késtek, ezért Judit odatelefonált, majd azt mondta, másokat is várnak még. Hát, ha Anyák napján rendeznek zsúrt, pláne délben kettőkor, gondolhatják, hogy mások fontosabbnak tartják azt az ünnepet. 
             Végre elmentek, én ott tartottam Danit, kiviszem majd a Bikás-parkba, múltkor úgyis kevés időnk volt játszózni. Itt a padon ülünk. Dani utálja a fotózást, én nem. Különben is kellett már rólam egy új fotó. 
Miután Judit leadta 8 évest a grundon (általában ott tartják a zsúrokat), kijött utánunk. A padon hol beszélgettünk, hol Danit hintáztattuk, csúzdázott is és dumált egyfolytában. Juditék kutyájáról egyelőre semmi újság, anyósáról beszélt, csütörtökön lesz kész a biopszia eredménye, akkro megtudják, érdemes-e életben tartani a 13 éves kutyát vagy jobb neki, ha szép csöndben eltávoztatják az örök vadászmezőkre - ahogy mi is tettük annak idején anyámmal. Anyósának valami fertőző bőrbaja van, ezért mostanában gyakrabban leszek befogva, nehogy a gyerekek elkapják. 
                Judit előzőleg kölcsönkért (valami erősen súgta, hogy ez megtörténik, eltelt egy év és nem kért. Oka az volt, hogy kértem, legalább ne mondja, hogy megadja, ha úgyse adja meg. Még olyan sose volt. Gondoltam, tán hatott rá ez a kérésem tavaly, és most valóban meg fogja adni, hiszen Peti is kapott már fizetést, a családi pótlék és egyéb járulékok is bejöhettek már. Mégse került rá sor, én meg nem kértem. Lesz rá jobb alkalom, hogy az orra alá dörgöljem a dolgot, például gyereknapra nem adok ezzel az indokkal, hogy tartozik... Ugyan nem probléma, máskor kérés nélkül is adtam, ha láttam hogy nem keresi meg, de egy ideje úgy láttam, nincs szükségük pénzre.
Ebből a Kilitiből hozott hatalmas virágkosárból neki adtam a legszebbet, egy gerberát, mondván, hogy "te is anya vagy. Meglepődött, de nagyon örült neki. Én virág helyett ezt kaptam Judittól: 

Jázmin azonnal szólt, mama, nehogy nagyon elmosd, mert lejön a díszítés! Judit valahonnan az internetről vette, aki talán gyurmából, vagy ki tudja, miből díszít evőeszközt meg bögrét. Hogy mi az értelme az ilyesminek, ha nem lehet elmosni...? 
******
Hétfő reggel elmentem a zenés tornára - meglehetősen tetszik Gazdagrét, még az is lehet, hogy ott nézek kis lakást!:-) -, utána haza, összepakoltam az Anikó kertjébe szánt virágokat, feltöltöttem a telefonomat, addig pihentem, aztán pont délre ott is voltam Soroksár-Felsőn a hévállomáson. Nagyjából tíz percnyire onnan laknak egy zsákutca végén, aminek előnye, hogy csönd van és nyugalom. Elfelejtettem a fotógépet kivinni, legközelebb ott is csinálok, mert a kert egyre szebb, Anikóék imádnak benne növényekkel és a méhekkel is foglalkozni. Ugyan utóbbiakkal mostanában gond van. Rettentően szaporodnak, utána viszont kirajzanak, rendszerint nyomtalanul eltűnik egy-egy raj. Egyébként is kezdi őket fárasztani, talán abbahagyják. 
                      Háromra be kellett volna érnem a rejtvényklubba, ezért kettőkor próbáltam elindulni, de nem sikerült. Legfeljebb elkések, mondom, de elment előttem a hév, úgyhogy mire már ott 
kellett volna lennem, csak félúton voltam. Háromnegyed órát késni főleg nem szeretek, lemondtam hát a klubról és hazajöttem. Anikó adott a veteményeséből egy gyönyörű friss zsenge salátát, kedvet kaptam ezt is lefotózni, mielőtt a pulykasülttel megeszem. Ezzel vége a mai maratoni beszámolónak. 

  

2018. május 4., péntek

Unokákkal

Kezdek hozzászokni, hogy üresen marad a hozzászólás rovat, de nem bánom, végül is ez napló, magamnak írom. Ahogy magamnak szereztem tegnap is az alábbi örömöket. Végre elvittem a fotógépemet tegnap, és végre vettem is bele elemeket. Jázminnal mentünk a bölcsődébe, Daniért. Ezek meg csak itt vannak kiállítva egy sarkon, annak ellenére, hogy a grund (később arról is csinálok fotót) jóval odébb van, a Pál utca meg egyenesen a körút másik oldalán. Mondtam Jázminnak, hogy egy-két év múlva már megtudhatja, kik a Csónakosok, akiknek most a vállára támaszkodik. És persze a többi fiúról is mindent, főleg a vörösingesekről, Bokáról, az áruló Gerébről, és a főhősről, Nemecsek Ernőről.



Itt már a Bikás-park egyik padján ülnek, jóval később, mert a 7-es busz valami baleset miatt majd félórát araszolt a Móricztól idáig. Téliszalámos kenyeret esznek, majd megkapták a Kinder csokit, és elővettem a szamócás dobozt is. Meglehetősen savanyú volt ez a legolcsóbb eper (999-ért), ezért együtt ettük a csokival, ami meglehetősen jó találmánya volt Jázminnak. A képek csak a csokimaszatolás miatt készültek, de Jázmin mindig hozzátesz valami pluszt, ezúttal a nyelvét.



Ezután már fél 7 volt, amikor anyjuk végzett a munkahelyén, gyakorlatilag eddigra már oda kellett volna érni, de még nem is látták a bikát és nem játszottak, ráadásul Jázminnak nagydolgoznia kellett.

Így először hozzám szaladtunk fel, ott is elidőztek volna, de csak a labdát vették magukhoz, rohanás ki a bikák alá. Dani először félt, biztatásomra végül följuttattam a bikák emelvényére. Jázmin egyszer azt mondja: azt kérdezi Dani, mi ez a bikának? igazából nem tudtam hirtelen mit válaszolni, nem jutott eszembe a here egyszerű szó.

Itt megyünk be a 4-es metróba, ahol azonnal hívtam anyát, jöjjön ki öt perc múlva a Rákóczi téri megállóhoz a gyerekekért, mert igen éreztem már a lábamat. A zenészeket nem hallgattuk meg, siettünk. Jázmin egyedül a mozgólépcsőn ugrándozott (hátrafelé, szandálban), rá is szólt a jegyszedő. Anya nem volt a mozgólépcső tetején, hogy átvegye sarjait, a másik kijáratnál parkolt: "azt hittem, lifttel jöttök fel". Elbúcsúztunk, vasárnapig.