2017. február 16., csütörtök

Szmogot nem érzek, de mást igen

Panaszkodni, egyedül lenni, fájni - már unom! nagyon unom, egyik múlik, másik jön, ezerrel. És amikor nekem már étvágyam sincs, meg is ijedek, hogy mi ez. No, vannak okaim persze, és pont attól félek, hogy megint el kell menni ide meg oda, orvoshoz. Közben pedig a folyamatban lévő kezelésekre, rendelésekre is el kell járni. Most már megértem, amit régen nem, ahogy öregek panaszkodnak, nem kéne megöregedni!
                 Hétvégén összeszedtem két év fotóit, kb. 36 volt, utoljára a Jázmin születésétől számított három évről voltak fotók, de nem telt velük be egy kisebb album. Már rég nem csinálom azt, amit másoknál sokszor látok, egy dologról egy kép készül és kész. Vagy kettő, hogy biztosan jó legyen, utána az egyik menthetetlenül a kukába kerül. 
                 Az apropót egyrészt az adta, hogy Jázmin előszedte ezt az albumot, nézegettük, hát persze, már régen elő akartam hívatni az utóbbi három év képeit is. És mivel Jázmin névnapja pont pénteken lesz, és mert látom, mennyire szeret fotókat nézni régről, hát ezt kapja majd tőlem. Érte megyek az iskolába, bemegyünk a plázába, ott van rengeteg ülőhely, ahol nem kell feltétlenül fogyasztani. Persze bizonyára eszünk is valamit, közben pedig szépen berakosgatjuk a képeket. Még lesz egy futamom, ugyanis Dani képeiről megfeledkeztem, tegnap azt is összeszedtem, 12 darab. Szerencsére vannak ezek az azonnali fényképautomaták a szupermarketekben, igaz, elég drága, 79 forint egy darab. Az előnye az, hogy hamar megvan, nem kell kétszer mászkálni. Tegnap sorba is rakosgattam, ma vagy holnap még megcsináltatom Daniét is. És mert már régen nem tettem ide fotókat róluk, íme. 

 

2017. február 14., kedd

Ismét Dani és Jázmin

Hosszú ideje, karácsony óta nem láttam őket. Iskola, bölcsőde, nem volt szükség rám, ha meg épp lett volna, kórházban voltam vagy valamilyen rendelésen. 
                       Egyáltalán nem hiányzott, bevallom őszintén. Elmegyek, állandóan megy egy mesecsatorna a tévében, folyton azt nézik. Dani gagyarászik, de még mindig nem beszél, szerintem a bilire még rá sem ültették. De ismétlem, ez az ő életük. A kutya múltkor megint beteg volt, akkor megint a frászt kaptam, hogy egyszer valamelyik gyerek is megbetegszik, ki tudja előre, mi hogyan hat. Másik lányom is megjegyzéseket tesz erre, de teljesen hiába.
                        Van, hogy Jázmin javasolja, játszunk ezt-azt, de Dani mást akar. Ma ugyan elég szépen rakosgattuk a falemezek kivágott helyeire az odavaló figurákat, de a felét nem találtuk. A lakásban mintha megkétszereződött volna a játékhalmaz, ami össze-vissza van dobálva, senkit nem érdekel. 
                        A mosogatóra nézve láttam, hogy lesz egy külön egy óra programom, mert nem bírom megállni, hogy valamit ne csináljak, ha már úgyse foglalkoznak velem az ifjak. Dani náthás, Jázmin köhög, persze hogy nem szeretnék valamit megint bekapni. A lányom abszolút lazán veszi az ilyesmit, gyakorlatilag egy teakonyha, az ilyen helyen naponta többször is el kéne mosogatni, egyszerűen nem fér el. Minden egyszerre be van zúdítva a mosogatóba, kajamaradékokkal együtt. Van ugyan szűrő, de olyanfajta, ami állandóan eltolódik. Egyszer duguljon el neki. 
                        Kérdezem Jázmint csak úgy beszélgetésképpen, hogy mit csináltak tegnap este. Azt mondta, apjuk névnapját ünnepelték. Na, akkor meg van bocsátva, gondoltam. Később kiderült, hogy az vasárnap volt, de tegnap a lányom nagyon sokat dolgozott, este már nem volt kedve. Jázmin meg azt mondja: az apu meg szörnyű lusta. 
                        Szépen elvoltam velük, végül is Jázmin csak egyszer találta ki, hogy a szekrénysorozathoz kötötte az ugrálókötelet, majd húzni kezdte. Mondom neki, ne húzza, mert a szekrény voltaképpen egy ingatag, vékony drótszerű anyagokból áll, a ruháikat tartják benne. Azt mondja vihogva: már egyszer sikerült elrántani! Most nem fogod, mert Dani ott áll előtte, az kéne még csak, hogy megint valami történjen. Mert hogy is történt, mikor nemrégiben a szemébe vágtál valamivel? vadultak rendesen, a lányom meg rohanhatott a Heim Pálba, ahogy én annak idején, mikor meg neki vágtak bele egy ceruzát az első elemiben. Óriási szerencsére nem sérült meg komolyan, mostanra már megint nagyon szép lett a szeme. 
                        Másik teljesen hiábavaló intelem, hogy ne álljanak a tévé elé (házimozi), mert nagy a sugárzása, és szerintem már a három méter is sok. Mondom neki, hogy ne akarja, hogy szemüvege legyen, neki se lenne jó, és nagy költség a szülőknek. Az engem nem érdekel! néha kicsúszik a számon, hogy ha ezt meg azt nem képes megérteni, nagyon elfenekelem. Csak tudom, ez nem megoldás. 
                        A szülői példa - sajnos - hiányos (na és a következetlenségről nem is beszélek). Persze anya túlterhelt, most még logopédushoz is vinni kell Jázmint, mert "ha nem tudom kimondani rendesen az sz-t, lehet, hogy fogékszer fog kelleni" - mondja büszkén a hat és fél éves lány. 
                        Remélem, nem érem meg a kamaszkorát, és még azt is sajnálom, hogy ha eljön a nagy engedetlenségek ideje, se apja, se anyja nem fogja megérteni, hogy mennyi kárt okoznak a nevelésükkel, ami szerintem nem is nevelés. Mondjuk, az én intelmeim is falra hányt borsó voltak, sok minden csak később derült ki. Néha elbeszélgetek ezzel a lányommal, tudja, nagyon is tudja, világosabban, mint én. És mégsem csinálja. Mert akkor a papa rossz példáit látja. Na most jól kibeszéltem őket, szerencsére ide kevesen járnak, de jólesik kiadni magamból. 
                        A holnapi napom nyüzsgős lesz, orvosi szempontból, de remélem, előbbre jutok.




















2017. február 9., csütörtök

Szürke eminenciás

"A szürke eminenciás olyan hivatalnokok gyűjtőneve, akik kötelességtudatból lelkiismeretesen végezték a rájuk bízott munkát, amiért nem kaptak és nem is vártak különösebb elismerést."
               Igazából ez a nővéremre vonatkozik. A vasárnapi verseny után két nappal megjelent Siófok honlapján néhány sor. Szerintem azért, mert polgármester (vagy helyettes, mindegy) meghívót kapott a versenyre. Rögtön tudtuk, hogy ez csak azért lehet, mert Siófok nyerte meg a tavaly augusztusi verseny rendezésének első díját. Az után is sok dicséretet kaptak, nem is hiába. 
               A fiatalasszony fel is jött, de már csak az eredményhirdetésre, mert akkor osztogattak díjakat. Kapta is az oklevelet, ahogy mások is más segítő munkájukért, elég sokan voltak, hiszen itt azt hiszem, senki nem pénzért dolgozik, még a rejtvénycsinálók is ingyen. (Viszont az egyesület költségei számosak, erre szedik a tagdíjpénzt és a regisztrációs díjakat.)
               Én mindig demokratikus gondolkodással bírtam. Nemhogy a hazugságot nem bírtam, de a mások munkáját elbitorlókat is gyűlöltem. Egy kollégám mindig azzal jött, hiába dühöngsz Erzsi, soha nem lesz demokrácia. És én mára, ahogy visszanézek a világtörténelemben, alighanem soha nem is lesz. Hiába verik a szájukat a Face-n is a politizálók, aki fölkerül, annak ha első dolga nem is az, hanem jószándékú, végül beleesik a saját pecsenyéje sütögetésébe és a hozzá hasonlók ilyen ügyeinek eltusolásába. Ez mindig így voltak, nem hiába írta Móricz az Úri murit és hasonló regényeit. 
                Azt tehát nagyon utálom, hogy valaki elkezd egy jó dolgot csinálni, mert ugyanakkor a saját kedvét is leli benne, a babérokat később más aratja le. A honlapon ugyanis abban a kis cikkben elsőként szerepelt az önkormányzat pénzbeli segítése (a tavalyi verseny költségei). Ezt követően a Nőklub szerepelt mint jelentős rendező. Egyedül Marit hagyták ki, mint a rejtvényfejtés siófoki elindítását, megszervezését. És ez így volt az augusztusi verseny után is. 
                   Addig ugyanis senki nem tudta Siófokon, hogy rejtvényversenyek is vannak, amíg Mari nem kezdte terjeszteni. (Most az mindegy, hogy ő meg én vittem el az első versenyre. Azért mindegy, mert én utána már semmit nem csináltam.) De ő beszélt a könyvtárvezetővel és a nőklub vezetőnőjével, hogy csinálna egy kis klubocskát. És ahány embert ismert, mindenkinek mesélte a versenyeket, például már a második versenyünk után telefonált, hogy "mindenki alig várja, hogy megismerjen" (ez a székesfehérvári első díjamnak szólt). 
                   Na és a siófoki nők ráharaptak a könyvtáros pénteki játszónapokra. Jó ideig Mari csak szervezett, és mivel fél Siófok személyes ismerőse, rövidesen mindenki tudott a kis klubjáról. (Persze csak elenyésző részük járt be.) Mari a Nőklubban is jelentős segítő szerepet játszott, többedmagával persze. A Nőklub minden rendezvényen jegyszedőket, takarítókat toboroz, akik nem pénzért dolgoznak, hanem ha akarnak, azon a rendezvényen ott is maradhatnak. 
                A nyugdíjas klubban Mari kevesebbet tud már vállalni, de a nagyobb rendezvényeken kötelezően ott van, süteményeket süt stb (ezt teszik persze mások is)
                  De térjünk vissza a rejtvényfejtő klubjához. Egyszer panaszkodott, milyen magasak lettek a fénymásolási költségek (a rejtvényeket ugyanis ő vitte a klubjába). Amíg kosárszámra vitte a könyveket ajándékba (otthonról, eleinte nem kértek pénzt néhány oldal fénymásolásáért. De most már új ember van ott is, és hiába az ajándék könyvcsomag, már kérik a lóvét. Kérdeztem, hogy a nőklub nem járul hozzá a költségeihez? ő a kis nyugdíjából akar mindent fedezni? A decemberi helyi kis versenyt már muszáj volt a Nőklubbal megbeszélnie, de mivel a könyvtárban rendezték, kellett tudnia erről a polgármesternek is. El is jött, ő adta át a díjakat stb. És akkor - csak akkor! - a Nőklub elnöke megsúgta Marinak, hogy hozza ám a számlákat, nemcsak a versenydolgozatok másolásának volt ára, hanem az okleveleknek is, nem is kevés. És Mari mit mondott? hogy nem kért számlát... ahogy eddig sem. Nem akartam lehülyézni, inkább megértettem. Ő így vezette be, és még az is lehet, hogy ha azzal kezdi a klubnyitást, hogy pénzt kér valahonnan, talán legyintenek, hogy erre nem adnak. Talán az lett volna a válasz, hogy menjenek minden héten más ember lakására játszani.
               Én már a tavaly augusztusi verseny után is írtam jó néhány sort a Nőklub Face-book oldalára, ám valamiért csak oldalt, alig látható módon jelent meg a hozzászólásom, azóta meg el is tűnt. Nem hiszem, hogy véletlenül. Nagyon udvariasan fogalmaztam meg bár, de benne volt, hogy azt az embert is meg kellene említeni, aki az egészet elindította. 
              A siófoki honlapi cikk mellé egy fotót mellékeltek. Ott csinálták a vasárnapi Rejtvényfejtők Napján, Marin kívül egy kezdő szintű nő és egy haladó szintű férfi (aki egyébként balatonszentgyörgyi, csak odaszokott, és versenyeken is mindig velük jön, már szinte családtag) társaságában fotóztatta le magát a polgármesternő a magával hozott fotóssal. A vicces az, hogy itt legalábbis megemlítették Marit, mint mesterjelölt versenyzőt, és az is leíródott, hogy mindhárman kaptak oklevelet. Na nem sajnálnám tőlük, ha kaptak volna, csakhogy ez nem volt igaz. 
              Mivel tegnap alig voltam itthon, csak ma reggel néztem meg még egyszer a honlapot, és kerestem egy lehetőséget, miszerint írok néhány sort fentiekről. Na, csak nagyon kulturáltan. A cikk persze ma már nem található az első oldalon, hiszen más fontos események vannak fenn, ami éppen aktuális. Arra gondoltam, írok a polgármester asszonynak arról, hogy a cikknek a fele sem igaz, pontosabban nem így. De minek? ahogy az elején írtam, a szürke eminenciások, akik kitalálnak, feltalálnak, nagyon sokszor a háttérben is maradnak. Mert a dolgok így működnek. 
               Mikor mondom Marinak, hogy ilyen gondolataim támadnak, azt mondta: "Nekem is mindenki mondja, hogy miért nincs szó arról, amit te itt dolgoztál ezért..." most már mindegy, ő is marad az, ami volt, samesz, aki beveti a magot, a többi meg learatja a termést.

2017. február 4., szombat

Hangulatot vált nálam a napsütés

Pénteki napom teendőit ugyan megint nem sikerült elintéznem, kivéve hogy kaptam egy telefonszámot. Egyelőre talonba tettem hát a feladatot és élveztem a napsütést. Jó lett volna az unokákat is látni, de hiába volt péntek és hiába nem dolgozott a lányom, aznap mégse hozta el délben. Ott settenkedtem pedig az iskolánál, de volt annyi eszem, hogy előtte fölhívtam, tájékozódni. 
                    Danikám már jobban van, néhány napja ugyanis rohanás volt a szemészetre, nővérkéje véletlenül belevágott valamit, kissé megsérült a retinája. Úgy tűnik azonban, hogy nem komoly az eset.
                    Újfent bevásároltam tehát, nem tudom, hogy, de folyton kifogy valami itthonról, talán mert eszem? pedig elég keveset, sőt, kifejezetten étvágytalan vagyok és émelygek, nyom a gyomrom. Tartok tőle, hogy ezzel is baj lesz megint. Hogy fáj a fejem, szédelgek és a hátam is beszakad, már mindennapos, de csak dél felé kezdem ezeket érezni, addig egész jól elvagyok.  
                    Mivel tegnap mindent elintéztem, ma le se szagoltam a piacra. Viszont a tegnap vett "boldog csirkecombokat" ma szokatlan módon készítettem el, ahogy a köretét is. Egy óriási hagymát vágtam fel, háziszalonnát daraboltam (nem tudom, mifajta, kaptam a lányomtól, akik szintén kapták vidékről), de nem akart teljesen kisülni a zsírja. Úgyhogy muszáj volt néhány kanál olajat is önteni alá, és egy nagy kanál egész köménymagot is beleszórtam. Szépen pároltam a hagymával egy óráig. Akár levest is lehetett volna belőle már csinálni (mert azt is így indítom, a hagyma teljesen szétfő), de nem. Időközben a csirkecombokat provencei fűszerrel, fokhagymával közéje raktam, mikor megpuhult, kivettem. Egy kis serpenyőben kissé átforrósítottam némi kukoricadarát, majd egy nagy pohár forró vízzel felöntve a szalonnás-hagymás katyvaszba öntöttem. Közben ment bele fél kanál darabos himalájai só is. Nem tudom, tényleg az-e vagy nem, annyi mindent beszélnek hamisításokról, nekem a színe tetszik, és mostanában ezt használom, persze van aprószemcsés formában is. 
                    Még ugyan nem ebédelek, de már előre tudom, hogy jó lesz. Én imádok mindenféléket kipróbálni. Mivel a kenyerem elfogyott, néhány szeletet előre megpirítottam, mert már néhány napja itt állt, azért nem megyek el a boltba. De holnapra muszáj valamit vinnem, a versenyen ugyanis nincs büfé. Más versenyeken az ellátás is megvan, cserébe a regisztrációs díjért, kapunk szendvicset, kávét és ásványvizet vagy más üdítőt. De itt a Hungária szállóban nem fogunk a büfébe tódulni, mert el tudom képzelni az árakat. Amúgy meg nem is szeretek büfékajákat enni, a legtöbb helyen csak a szokásos szalámis, rántott húsos zsömlék vannak, ropi meg társai. 
                    Erre gondolva összegyúrtam egy kis sajtos stanglinak való tésztát. Az ilyenekbe újabban mindig teszek egy kevés kókuszreszeléket, egyrészt lazításképpen, másrészt ettől lesz a sósrudamnak egy érdekes aromája, amit nem árulok el annak, akit megkínálok belőle, viszont mindig ízlik nekik. Most viszont ebből három nagy evőkanállal kezdtem, és alig több teljes őrlésű lisztet szórtam hozzá, majd átgyúrtam kb. tíz deka margarinnal. Fél zacskó élesztő, egy tojássárgája, egy nagy kanál tejföl és persze só, ezekkel is átgyúrtam, késő délután majd kinyújtom, reszelek rá maasdamer sajtot (ez a legújabb szerelmem), és megsütöm. Viszek egy kis dobozkában még fetát és olajbogyót csak úgy nasinak. Van ilyenkor nálam egy-két szelet csoki is, leginkább azt a kávés feketecsokit szeretjük, kávé helyett is jó. 
                   Közben fejtegetek és néha kinyitom az ablakot, hogy még több fényt lássak, vagy később lemegyek sétálni. Ámbár már három óra után nemigen van ereje a Napnak.



2017. február 1., szerda

Saturnus kvadrát

(A cím arra utal, hogy bár tudtam, ebben az életkoromban hatalmas égi energiák fognak akadályozni és megnehezíteni nyugdíjas éveimet, most már mintha mégis elegem lenne belőle. Na de most nem akarok erről itt tanulmányt írni.)
                  Dióhéjban: a kórház pénteken elbocsátott, keddre rendelt vissza egy laborlelettel a kezemben, miszerint kaphatom-e továbbra is azt a gyógyszert, amit ott kezdtek el. Viszont nem adott ehhez beutalót, hogy hétfő reggel elintézhessem. Ugyanilyen beutalót ígértek vérem beállításához, hogy ezt a mai fogászatot meg lehessen ejteni, azt se kaptam. 
                  Hétfő délután rendel az orvosunk, ott vártam két órát negyven ember kigőzölgésében, köhögés, tüsszögés mindenhonnan. Van maszkom, amit persze elfelejtettem föltenni, bár, szerintem sokat amúgy sem ér. Lényeg, hogy az orvos végre kiíratta a beutalókat, másnap reggel a laborba rohantam. Direkt fél 9 után megyek mostanában, mert 9-ig van vérvétel. Mégis tele volt a rendelő előtere, az előtér előtere és a lépcsőn is ültek. Ide is maszk kellett volna... Azért, mivel gyorsan mennek itt a dolgok, félóra múlva már regisztrálhattam. Ráadásul azonnal be is mehettem véremet csapoltatni, mert sürgősre véve a beutalót, fél 11-kor már átvehetem a leleteket, rohanhatok velük a klinikára. 
                 Ez az idő is elérkezvén, nem volt még 12, mikor beértem. A docens, aki kiértékel és receptet ír a laborlelet alapján, feltehetően ebédelni ment. Kicsit várni kell - mondta kis orvosnőm, aki tényleg kicsi, alacsony, vékony, fiatal és fürge. A folyosó végén van az orvosi szoba, a kezelő, kis előtérben asztal és szék. Leültem, és vártam. Három órát. Este a nővérem megkérdezte a telefonban, hogy ennyi ideig ebédel a docens? ez persze csak szólam, hiszen bármi más miatt is távol lehetett, nem vár egész nap arra, hogy én bemenjek a papírjaimmal. Aztán már csak félórába telt, mire értékelt, beírt a számítógépbe. A receptet még csak kinyomtatta a nyomtató, a háziorvosnak írt levelét azonban már nem tudta prezentálni. Eljöttem, át a Szentkirályi utcai stomatológiára, ahol át kellett vágatnom a hidamat, hogy ma kihúzhassa a fogat a szép, kedves Tatjána. Hogy miért nem ő vágja át, ha úgyis kihúzza? nincs elég szerszám? örök rejtély marad. Már ott is ülök a fogorvosi székben, mire kiderül, hogy nem ide kell jönnöm, mert a Szentkirályiban van egy másik stomatológia is, a beutaló oda van címezve. Mivel csak 4-ig van rendelés, a kis orvosnő (mindenhol rezidens fiatalok működnek) azt javasolta, inkább reggel 8-ra menjek át, "ne lifegjen" este nekem, nem tudok enni. Márpedig a foghúzás előtt ennem kell, erre külön is felhívta a figyelmemet Tatjána.
                  És én épp most ülnék a fogorvosi székben.Ehelyett mi van? itthon ülök, hallva a meteorológiai figyelmeztetést. Már tegnap is nagyon óvatosan kellett lépkednem, mára azonban korcsolyapályát jósoltak. Családom is óv attól, hogy az utcára lépjek, és mi tagadás, én is félek. Nekem nem szabad elesnem, olyan mérvű a csontritkulásom. Próbálok telefonálni, időpont-csúsztatás miatt, de nem válaszol a telefon.
                  Más dolgom is lenne, a fontos injekció kiváltása, amiket még ma be kéne adatni, ha ugyan vállalják ezt a körzetnél. Sőt tegnap kellett volna, mivel hetente mindig ugyanakkor kéne. De nem hiszem, hogy ki merek majd csúszni a rendelőhöz. Reménykedem. Egyelőre abban, hogy nem tart tovább néhány napnál ez az idő. 
                  Azután kezdhetem újra az egészet, új időpontot kérni a fogászaton, és véralvadásszintemet újra beállítani. Hát ez a Saturnus kvadrát. 
                  Mit siránkozok itt? másnak is van legalább ennyi problémája, sőt utólag mindig megtudom, az enyém a kisebb. Remélem, a lányaimnak sem történik nagy baja ebben a csúszósban. Épp most írja a kisebb, hogy a kétéves Danit szemészetre kell vinni, kötőhártyagyulladás gyanúja miatt. 
                  



2017. január 27., péntek

Tíz nap bent

Mindig kicsit megnyugszom, mikor bekerülök. Történik végre megint valami értem, gyógyulásomért. 
                    Ez most is így volt, nap mint nap kezeltek, a kaja jobb volt most, mint nyáron, rengeteget aludtam, igaz, sok kihagyással. Könnyedén megvolt a napi 3 liter folyadék, általában citromos víz. (A tea borzalmas volt, legtöbbször nem volt édesítő nélküli.)
                    Ami nem túl kellemes, egy kedden kapott gyógyszer utóhatásai lehet, hogy a gyomrom piszkoskodik, bár nem túl erősen, csak fura. Ilyen volt az infarktusom előtti hetekben is. 
                    Jövő héten folytatódnak a dolgok, fogászat, a vérbeállítás stb. Ma olyan fáradtan jöttem haza, hogy azonnal lefeküdtem, több órát is aludtam, de még mindig csak lézengek. Holnap kellemes program lesz a szolárium, kicsit vásárolnom is kell, bár étvágyam sok nincs. 
                    Az állapotom, ami miatt befeküdtem, sokat javult azért, és ez nagyon örömteli. Persze vége nincs, és ez most már így is lesz. Fene egye, állandóan csak aludni-feküdni vágyom. Pedig most elég jó olvasni valóim vannak, találtam az ingyenkönyvtárunkban Hihetetlen című magazinokat, kettőt vittem el belőlük, épp kitartott a tíz napig, közben rejtvényfejtettem is elég sokat. Sokkal többet olvashattam volna, ha a szobatársak nem kezdik életük-betegségük történetét rögtön az első percben. Ugyan aki tegnap jött, annak olyan jó előadókészsége volt, hogy bár több órán át be nem állt a szája (néha rám is került a sor), nagyon élveztem. Jól szórakoztunk. Több egynapos műtétes jött közben, ezek is előadták magukat. Az emberekben annyi a közlésvágy! nyilván ezért is írtam most én is ennyit. 

2017. január 16., hétfő

Befekvés előtt

Mától várom a telefont, mikor fekhetek be a klinikára. Ez számomra jó, viszont tegnap hirtelen úgy belenyilallt a talpamba valami, mikor fölálltam (nem ugrottam, csak egyszerűen), hogy szinte megijedtem. Tudom, van ez az ún. lustatörés, minden ok nélkül előfordulhat a csontritkulásosoknál. Most még csak az kéne, hogy emiatt ne tudjak bemenni! Azóta már többször is érzem, de nem dagadt meg. Remélem, kibírja, amíg beérek, ott már lesz segítség, ha mégis megdagadna.
                 Másik, a fürdőszobában kis tócsát észleltem mosás után, előbb azt gondoltam, tán a vízkimeregetésre nem figyeltem (ugyanis az öblítővizet a kádban hagyom, azzal szoktam fölmosni, illetve a vécét leönteni, víztakarékosság nálam nagyon fontos). Feltöröltem, teljesen száraz volt. Éjjel felébredve kimentem, belelépek valami vízbe. Mi ez? akkor látom, megint egy pocsolya. Jól nézek ki. Megint feltöröltem, és észrevettem, hogy a mosógép csöve is vizes, feltehetőleg onnan csorog, lassan ugyan, de csorog. Várom most a gondnokot, csináljon valamit, nem hagyhatom így itt a lakást, ki tudja, mennyire fog a későbbiekben folyni, nehogy árvíz legyen, és még be se tudnak jönni. Még a telefonszámom sincs meg nekik, valahogy nálunk így alakult. Az eredeti gondnoknak volt pótkulcsa, ezt nyilván meg is szüntették biztonsági okokból. 
                 Na és persze emiatt alig aludtam megint, itt a gépnél csukódnak le állandóan a szemeim. Át is ülök a fotelba, várva-várva gondnokot, illetve a klinika jelentkezését. 
                 Az átutalásokat ilyenkor mindig megnézem, megvan-e minden, be van-e minden csekk fizetve, feltöltöttem a telefonomat, és kezdem összekészíteni a cuccot. Tavaly is összekészítettem, aztán ott derült ki, mi minden kell még, és nem ugraszthatom állandóan a lányokat. Még egy csomag wc-papír is gondot jelenthet. Nem is beszélve az étkezésről! én nagyon igényesen táplálkozom, nem szeretem túlzottan a gumi kockasajtot. A tea is csak délelőtt jó, amit adnak, délutánra már megposhad. A klinikán nincs büfé! tavaly nyáron még ki-kimentem ezért-azért, de ilyenkor télen már nehezebb. 
                Hát remélem, mindennek jó vége lesz.