2018. június 18., hétfő

Gellérthegy

Már két hete is fölmentem egyik délután, a Móricz körtérről megy is föl busz, ami olyan félelmetesen gyorsan kanyarodik másodpercről másodpercre a szűk hegyi utcákon, hogy pattognak az emberek még az üléseken is, esnek egymás ölébe, ahogy én is a múltkor. De most előbb megnéztem, mikor van nyitva a Gellérthegy Erzsébet-hídi lábánál üzemelő gyógyforrás-szolgálat, és abban reménykedem, hogy eszembe is fog jutni elmenni vizekért. Anno, munkanélküli egy évem alatt elég sokszor vittem innen haza 3 literes kannákban. Három forrás van, mindegyik másra jó. Innen főleg nem lenne messze. 
                  Itt fölmenvén a hídra, van megállója Budára a 12-es és a 8-as busznak, egy megállóra van a Sánc utca, ahonnan gyakran gyalogoltam föl a Naphegyre, a 34 év alatt. 
                  És számtalanszor mentem itt föl a Gellérthegyre! több irányból is lehet, a Sánc utcán, elkanyarodva egy másikra, a Citadellára jut az ember. De én a lazább utat választottam többször, mert onnan szép utakon járva látszik egyre jobban a város, ahogy a Duna kettéválasztja, egyre közelebb jön a Várdomb - ott is ezerszer jártam -, látszanak persze a hidak sorban, Margitsziget, és most már a Megyeri-híd is messziről észrevehető. 
                  Csodálatos ez a panoráma. Nem véletlen, hogy hatalmas turistabuszok evickélnek, hogy beférjenek a Citadella előtti parkolóhelyekre. 
                  Hirtelen eszembe jut Isam, egy iráni munkatársam, angol lektor volt nálunk. Meglehetősen érdekes figura volt, egymás iránti szimpátiánk abban nyilvánult meg - csak és kizárólag -, hogy ő is imádott munka után lejönni a Tabánba, gyalog a lépcsőkön, át a hegyre, nézelődni, feltöltődni, csak utána ment haza fehér feleségéhez, gyerekeihez. Eredetileg Zsóka nevű kolléganőm mesélte, hogy néha ő is elsétál így a magas, cérnavékony iránival, később úgy alakult, hogy én is mentem vele sokszor. Volt, hogy fél 4 felé egyszerűen csak odajött a gépemhez, és csak annyit kérdezett, kevés magyar tudásával: Séta? 
                  Én szívesen kaptam rajta, mert egyedül is nagyon imádtam és imádok ma is sétálni, nézelődni, de néha társsal színesebbé teszi az ember életét. Most, ahogy a korlátnak támaszkodva nézem a csodaszép körképet, szinte magam mellett éreztem. Ritkán beszélgettünk, ő is inkább írásban tudott magyarul, én pedig egy szót se perzsául. Vagy irániul, fene tudja, ma hogy nevezik magát a nyelvet. Nemrég régi levelek közt kószálva találtam meg egy emailemet, ami lányomnak szólt. A levél végén búcsúztam, majd: most megyek Isamozni. 
                  Senkiben ne merüljön fel, hogy mi bármi mást is akartunk egymástól, ez nekünk sem jutott eszünkbe. Nekem akkorra, 50 évesre, már rég benőtt a fejem lágya, amellett szóba sem jöhetett volna egy családos emberrel. De Isam nem is nézett ki "úgy", mintha vele egyebet is lehetett volna csinálni a sétánál. Néha a Várba mentünk föl, de rendszerint kiültünk a Gellérthegy egyik padjára, és ahogy a költő is írta: onnan néztünk szerteszét.
                  Most is egy padra telepedtem, mert a magammal hozott rejtvényt akartam fejteni, és csináltam is. Egy buszról kínaiak szálltak le, körülöttem ismeretlen beszédkatyvasz, sikongatás, egy pár pedig mellém telepedett. Nem zavartak a fejtésben, aztán egyszerre az orrom előtt látok egy tenyeret, benne három ismeretlen golyó. A helyes nő nekem kínálta. Mi ez? mondom nemes egyszerűséggel, azt mondja, makadámdió. De olyan szívélyes természetességgel kínálta, hogy mentem el is vettem egyet, erre jelekkel biztatott, hogy mind a hármat nekem szánta. El is vettem köszönettel. Hát nem ettem még ilyet, bár diákcsemegékben néha van hasonló, az nem gömb, hanem hosszúkás alakú, felettébb érdekes, majdnem semmitmondó az íze, de csak eleinte. Ahogy az ember óvatosan rágni kezdi a szinte kőkemény anyagot, egyre jobban bontakozik ki valamiféle aroma. Meg is ettem mind a hármat. 
                 A pad eléggé vékony ülőkéjű volt, egy óra ülés után elfáradt a fenekem, továbbálltam. De az idő is ment már, a rejtvény ugyan még nem volt készen, de majd otthon folytatom. A másik, a Gellértfürdő elé vezető utakon jöttem aztán lefelé, majd megvártam a 7-es buszt, ami hazaröpített. Itt-ott lecsíptem egy érdekes virágocskát, ágacskát, alig tíz centi narancssárga bogyói voltak az egyiknek, a másiknak piros, meg más pici virágok. A gépem mellé mindig teszek egy pirinyó poharat, abban egy vagy több pici virággal. Jólesik ránézni. 
                  *
                  Razielnek szánom elsősorban a következő sorokat, természetesen nem kivételesen. A Facebookon egy videót osztottam meg, ezen a műanyag zacskók felbomolhatatlanságáról, ezzel együtt a környezet, állatok, növények ezek általi pusztulásáról szólt. Megjegyzést fűztem hozzá, hogy vissza lehetne ugyan térni a papírcsomagolásra, de azzal meg az esőerdők még további pusztítását segítenék elő. És hogy mi lenne a megoldás akkor a csomagolásra. Raziel kérdőjeleket írt. de ott nem magyaráztam el. Hogy a papírt ugye fából csinálják, amiket természetesen az irdatlan mennyiségű erdőirtásból nyernek. Az erdőirtás természetesen nem csak a papírfeldolgozás miatt maradna abba, ha abbamaradna... hiszen százezer más vonzata van annak is. Épp a minap olvastam valahol, hogy az Ikea egymagában a fakitermelés egy százalékából szerzi be az alapanyagait. Mi, vásárlók, nagyon szeretjük a fa bútorokat, ezek által meglehetősen sokat profitálnak a bútorgyárak, köztük ez az óriáscég is. Persze a fakitermelés a fáról műanyag bútorokra való esetleges áttérés miatt sem fog abbamaradni, mert ez, miként a világon ma minden, üzlet, és kőkemény politika. Erről aztán mérföldeket lehetne még írogatni, beszélgetni, mert mi ugye csak ennyit tehetünk. De nem érdemes, mert nem ettől fog megváltozni a világ. Az áruházak ugyan néhol, főleg a süteményes-kenyeres pultoknál tesznek ki papírzacskókat, ami azonban meglehetősen drága lehet nekik, hiszen a papír másutt is őrült drága ma már. Maradnak tehát az undorító műanyag vackoknál, ami egy kiló krumplitól már szétszakad egyébként. És mi a sorsa a nem szétszakadtaknak? én például szemetet csomagolok bele, hogy ne kelljen kukazacskókat vásárolni. 
                  Ki-ki úgy védekezik a környezetkárosítás ellen, ahogyan tud, nem váltjuk meg a világot az egyik elhagyásával, a másik bevezetésével. Nekem is most más a problémám, például ma nem mentem el tornázni, annyira érzékenyen fáj a bal lábam,

2018. június 14., csütörtök

Jázmin 8 éves

szülinapját ünnepeltük ma, bár tegnap volt igazából. 2011. június 13-án született, és ha pár perccel később teszi ezt, 14-e lett volna. 
                     Anyája nagyon gyorsan szülte meg, négy órát vajúdott csak az első jelek után, s később Danival sem "vacakolt" tovább. Vannak ilyen szerencsés emberek, például egy volt osztálytársam az elsőt kórházba vitele után azonnal megszülte, a második jelentkezéséről éjjel 2-kor szólt a férjének, az elment telefonálni, és mire a mentősök megérkeztek, ő még a konyhában sertepertélt, épp hogy el tudták kapni a kicsit, mielőtt a konyhakőre esett volna.
                      Reggel, délelőtt, és kora délután is zuhogott még az eső, de már csillapodott, mikor 3-kor elindultam Daniért a bölcsődébe. Fél 4-kor elhoztam, útközben folyvást karattyolt, aminek a felét sem értettem, fél méterre lefelé már a hang nem jön a fülembe, meg aztán darál mindenfélét. De most folyton azt kérdezte, mikor megyünk be a Corvinba tortát venni. Mondtam, már megvan a torta, nemsokára újra megkérdezte. Jázminért 4 órára mentünk az iskolába. Köszönés helyett rögtön elmesélte, hogy tegnap már elmentek az új bicajáért, aminek a kerekét még ő is könnyen leszereli, nem kell hozzá szerszám. Ugyanis ezt kapta tegnap, és otthon meg is ünnepelték puncstortával a nagy napot. A régi bicaját kinőtte, eladták. Mama, tőled kapok ajándékot? szerinted? kérdeztem vissza. És otthon van nálad? szerinted? jól elbeszélgettünk.
                   Villamosra, majd buszra szálltunk, aztán már itthon is voltunk, közben az eső is elállt. Utólag vettem észre, hogy blicceltünk, mert a lánynak már kellene jegy, csakhogy én már elszoktam ilyesmitől, és bár volt nálam tikett, mégis elfelejtettem kezelni. Neki meg azért nem jutott eszébe, mert anyájával se szoktak, két megállóra van az iskola. Egyébként a családban senki nem vesz jegyet, se bérletet, persze ha metróra szállnak, muszáj. 
                  Itthon alighogy levettük a cipőnket, kopogtattak, jött a két BKK-s, Anikó és Laci (nem meséltem el nekik a bliccelést). Én kissé átrendezem ilyenkor a szobát, elrakok ezt-azt, főleg a gyógyszereket a kicsi elől, de egyébként is kell hely a vendéglátásnak, ha még olyan kicsi is. A fotón látszik Jázmin mögött egy kerek asztalka, egy hófehér puhapihe takarót vettem neki és egy párnát, melyre tegnap még késő este, éjjelig egy huzatot applikáltam, a nevét és a 8-ast pirossal belehímeztem. Azért ezt vettem, hogy ha itt alszik majd a lány, ez legyen az ágyneműje, otthon van elég. Második oka, hogy elvből játékot nem veszek, Dunába vizet? jelszóval. Csokoládét harmadik elvből nem veszek, hiszen a torta is édesség. Egyszerre látok Daninál egy gumimacis zacskót, már majdnem kinyitotta, na ezt nem, elvettem tőle, jól eldugtam.


               Nahát a torta nem különösebben látszik, a gyertyája szintén alig, bár ki lehet azért venni. Ikeás mandulatorta, kicsit különleges, méretéhez képest elég drága, mondta később Anikó. Szeletben is árulják az Ikea éttermében, onnan tudom, milyen finom, és az írás szerint (ha lehet hinni neki) nincs benne semmi mű, semmi ízfokozó és egyéb undorító anyag. Vettem még egy cserép helyes rózsaszínű virágot, de műanyagból, merthogy az ő kicsi lakásukban minden élő növény meghal inkább előbb, mint utóbb, viszont születésnaposnak szerintem jár a virág, főleg ha lány. Egy icipici virágocska szappant is kapott tüllöltözékben, amit még régebben egy szappankészítő mestertől vásároltam. Jázmint nem érdekelte különösebben az ajándék, rögtön labdázásba kezdtünk, azért a gyertyát még elfújta. A torta sem érdekelte egyik gyereket sem, legalábbis egyelőre. 
                     Mint írtam, óriási labdacsata kezdődött, Jázmin is hozott egy dió nagyságú labdát és egy ütőt, na ezzel nem sokra mentünk. Mesélte, hogy reggel még rajta volt egy madzag, ez ugyanis olyan labda, amivel egyedül kell játszani, elütni a labdát, ami visszatér és igyekezni kell, hogy az ütőhöz érjen, ahonnan ismét elpattan. De az iskolában valahogy lejött róla. Úgyhogy elővettük az összes többi, felfújható, tehát pillekönnyű labdát, ezek valók szobalabdázásra, mert ha valaminek neki is megy, nagy baj nem történik. A kínai zselélabdát is elővettem, ez már a harmadik ilyen, "de ezt most csak itthon használjuk, és nem nyomjuk ki belőle a zselét", mondtam többször is. Ez a labda egy hálóban van, ha megnyomjuk, viccesen kis gömbök dudorodnak ki a háló nyílásain. Azért jó vele labdázni, mert ha csak a szélét sikerül elkapni, akkor szinte hozzátapad a kézhez, persze nem marad ott. 
                    Később azért ettek is, sütöttem ki csirkemell falatokat sörtésztában, ez csak amolyan nasi, kovászos uborkával kitettem, más köret nem volt hozzá. A gyerekek ránéztek, meg se kóstolták, mi hárman ettünk csak. Akkor fölvágtuk a tortát, mindenki evett egy kis szeletet, és közben Jázmin megkérdezte: "Mama, hol van az ajándék?" már egyszer elmondtam neki, hogy az én ajándékom ott van az asztalon, persze az ő számára az ajándék valami frenetikus, mint például a bicikli. Mikor a szájába rágtam még egyszer, hogy hát a takaró, a párna, a szappan, a virág... végre kapcsolt. Akkor a párnát megvizsgálta, jó puhának találta. 
                    Volt paradicsomleves, amit Jázmin imád. Dani is odatelepedett a konyhaasztalhoz, kitálaltam, de miután belekóstolt, mégsem kellett neki. A nővére örült, megette azt is, kinyalta a tányért is. Aztán ettek téliszalámis szendvicset, ittak ikeás dobozos narancslét meg eperlét (mesterséges adalékanyagok nélkül), aztán megint játék. Zengett a ház a hahotától, a labdapufogtatástól. Laci és Anikó is beszálltak, de csak ha feléjük repült valamelyik gömb. Fél 7-kor megjelent az anya, Judit. Anikóék már menni készültek, miután Laci megigazította a toalett csapját, mert elég nehéz volt elzárni. Utána a fregolit csinálta meg, mert "idióta kínaiak (előző lakók) felszögelték valamiért a falra"... aztán mentek is, csoda, hogy eddig bírták a gyerek-nagymama zsivajt. Judit még megevett egy tortaszeletet, a csirkét elhárította, majd próbálta Jázmint valamiféle kordába terelni, de leintettem, hadd adja ki az energiáját a gyerek. Nem értem Juditot egyébként, a játszótéren se szereti, ha nagy garral játszunk, ő sose játszik. Szerintem egyszer még ezt meg fogja bánni, de most csak azt nézi, hogy Jázmin "idétlenül ugrándozik". Fura egy anyuka, mondtam is neki múltkor, hogy ne játssza el a szép anyuka szerepét. Csak szidni tudja a lányát. Vannak ilyen szülők, valahogy derogál nekik mások előtt a gyerekkel játszani, igaz, ő otthon sem igen csinál ilyet. Eszembe  jut nővérem fia, aki a fiait folyton egzecíroztatta, ha ugráltak, én meg rászóltam, hogy "te is ilyen voltál, ne szólj semmit!" vagyis éltél! ahogy minden gyerek. Akkor elismerte, röhögött egy jót, de mikor nem voltam ott, újra csak az egzecíroztatás ment. Mire jó ez? 
                  Mindenesetre én jól éreztem magam meg a srácok is, és ez a fontos. Jön a szünidő, többet leszek majd velük, Judit nagyon számít rám, de azért úgy osztja be a dolgokat, hogy csak heti két napon lesz rám szükség mint bébiszitter. Már alig várom...

2018. június 12., kedd

Moderálás - segítség kéne!!!

Néhány hete volt egy kis affér egy illetővel, ami miatt megpróbáltam úgy beállítani a blogot, hogy az az illető ne tudjon olvasni, beírni. Nem tudtam kiiktatni egy embert, vagy Bárki látja a blogot vagy Senki.
                Isten az anyám, ismerem a számítógépet 90 óta, rengeteget fórumoztam, blogoltam, jelenleg ez az egyetlen nyilvános. És régebben ezek a funkciók is mind működtek itt, a háttérben, beállításoknál. 
                Amikor egy ideje látom, nincsenek megjegyzések, fejemhez kapva bementem a megfelelő helyekre és vissza akartam állítani. Vissza is állítottam a moderálási dolgot, erre kiírta, hogy hét moderálásra váró megjegyzés vár a Postaládában. Azóta is keresem a Postaládát, és nem találom. Már mindent végignéztem, de valahol nagyon el van rejtve. Ráadásul ez az üzenet többszöri próbálkozás után sem jelent meg újra.
                Kérem, hogy aki ismeri a blogspot-ot, és tudja, hol a Postaláda, ahol megnézhetem moderálásra váró megjegyzéseket, kérem, írja meg. Nagyon kíváncsi vagyok ugyanis, ki írt - hát aki szokott és még esetleg más is, amit valóban ki kell moderálni. 
                Nagyon remélem, hogy legalábbis be tud írni, mert azt a letiltó funkciót kiiktattam!

2018. június 11., hétfő

Felejthetetlen este Pavarottival

Olvasom a helyi lapban a programokat, látom, Pavarotti-emlékműsor. Narrátor egy általam eddig mégnem ismert operaénekesnő, Ardó Mária, énekel még az ő tanítványa, bizonyos Acha Sophia, még volt egy neve, az újságban nincs, elfelejtettem. 
                    Kitűztem magamnak, hogy ha amiben benne vagyok, elvégzem ötig, elrohanok, itt van a közelben. Elvégeztem a dolgomat, gyors zuhany, kivasaltam egy hosszú nyári ruhámat, van hozzá egy áttetsző lebernyeg, ha véletlenül klímáznák a helyiséget. Aztán busz, némi gyaloglás, és máris ott voltam az újbudai Közösségi Házban, még volt egy negyedóra. 
                    Ardó Mária korombéli lehet, viszont Pavarottival együtt énekelt néhány operában, Az ezred lányában is többek között. Ezt én láttam régebben a Klebelsberg közösségi házban, ott egy körzeti orvos mániájaként havonta megcsodálhattunk egy opera-dvd-t, hatalmas vászonra vetítve, tökéletesen ingyen. 
                    Rengeteg operából rengeteg áriát élvezhettünk az általam is imádott Pavarottitól, de énekelt közben többször Mária is, és néha Acha Sophia. A kisterem persze nem a MET, akusztikája nulla, Mária pedig már kissé elfáradt, Pavarottit viszont a kivetítőn élvezhettük, maradéktalanul, utolsó száma Domingóval és Carrerasszal. Sorolni sem lehet az operaáriákat, a legtöbbet ismertem régről is. Másfél órásra írta a helyi lap, de a másfél óra után szünet volt, utána pedig még egy óra. Nem bántuk. 
                   Most jól működött az intuícióm! meg is dicsértem magamat többször, milyen nagy élményt szereztem magamnak. Azt már hozzá se teszem, hogy teljesen ingyenes volt, sőt még a 60+ kártyát sem kérték. 
                   Hétfő estékre megvan a programom, jövő héten például sütikóstolás lesz, gasztronómiai előadás keretében. Nyilván ott a helyem. Azt is megtudtam a mellettem ülő beszédes hölgytől, hogy a gerinctornára érdemes jelentkezni, nemcsak ott, a közelemben is tart ilyeneket egy bizonyos Virág Anikó gyógytornász. De majd csak szeptemberben kezdhetem ezt el, mondja a hölgy, mert felépítő torna, kezdőként kell kezdeni. 
                   Lányom ma végelszámolást csinál a banknál, Lacinak régi-új kocsit vesznek, mert a másiknak már több volt a javítási költsége, mint az ára. 
                   Csupa öröm az ember élete, ha keresi a lehetőségeket. És ezen az a negyedórás szívtáji szorongató fájdalom sem változtat, amit az est első félórájában kezdtem érezni, és arra gondoltam közben, amíg vártam a kifejletét, Pavarottit hallgatva meghalni is gyönyörűség. Aztán lassan múlni kezdett, és nem jött vissza, nem tudom, mi lehetett. Kissé azért megijedtem.
                   

2018. június 10., vasárnap

Felejtendő Balassa Kupa

Gyarmatra ezúttal vonattal utaztam, Aszódon átszállva egy piroskára - feledjük a három órás döcögést! 
                  Tavaly jó eredményt értem itt el, így Géza rejtvényeit most is szívesen fogadtam. Kinyitottam a borítékot. Általában a felsőt fejtem előbb, nem latolgatok. Elkezdtem az egyikkel, ami egy üres lap, de vízszintesen folyamatosan, számozás nélkül adja, tehát elvileg könnyű. Mikor már megvolt néhány beírás alulról is, nézem a függőleges, ami ömlesztve van. Ilyeneket szoktunk kapni, meg egy teljesen kevertet, de abban megvannak már a fekegte négyzetek és egynéhány betű, ami könnyíti. Nézem, nézegetem, Erdősy szokott ilyeneket csinálni, de nahát, Géza is kezdi, úgy látszik. Pontosan ugyanazok a meghatározások vannak, mint a vízszintesben.  
                  Megfordult ugyan egy másodpercre a fejemben, hogy amíg ezen töprengek, a másikat el kéne csinálni. De annyira érdekelt, hogyan alakul ez a különös rejtvény így, hát folytattam. De bár ne tettem volna! az órát nem néztem ugyan, a mobil elzárva, karórám nincs, de még vízszintesen sem jönnek ki, pedig ezekre jól tudom (tudnám) a választ. Kb. félóra után viszont Attila, örök győztesünk fennhangon szól: ez a rejtvény nem jó! Géza odarohan, megnézi, fejéhez kap, néhány percig rohangál, hogy mit csináljon most. Akkor mondja, jó, csináljátok a másik rejtvényt addig, keresek másikat, már ha van. Talált, szét is osztotta.
                   A kevert, pár betű megadva, kockákkal viszonylag könnyű volt nekem, hamar kész is lett, nekilátok az újonnan hozott rejtvénynek, elég jól megy is. De alig jutok a feléig, szólnak, hogy már csak félóra! MICSODA? hát ilyenkor száguldanak a percek. néhányat beírtam, de igen sok beíratlan maradt. Közben beszóltam, nem lehetne-e kis időpluszt adni, hiszen sokan a rossz rejtvénnyel kezdtük, pocsékba ment csomó idő. Eddig nem, és ez mindig így szokott lenni, én szólok, utána még a többiek is rákezdik, hogy kevés az az idő! ugyanis Géza öt percet adott... De nem adtak több időt, hiszen az egyén - én meg a többi balek rejtvényfejtő, aki bízott abban, hogy a rossz rejtvény jó ugyan, csak különleges - közben átválthatott volna a másikra, hát miért nem tette?  
                   Nagyon pipák voltunk Gézára, nekem elég lett volna tíz perc is, a maradék már összeállt az agyamban, ilyenkor villámgyorsan be tudom fejezni, ez tapasztalat. Ugyan Gézát abból a szempontból kell megérteni, hogy nem tudni, ki melyikkel kezdte, hiszen csak Attila szólt fél óra után, aki nyilván a másikkal kezdte, befejezte, és a rosszat akarta elkezdeni, de rögtön szólt, hogy nem jó. Ha időt kapunk, azok, akik eleve a jóval kezdték, jól járhatnak a plusz percekkel.  
                   Annyira rossz volt az érzés, hogy a viszonylag könnyű rejtvényt emiatt nem tudtam megcsinálni, hogy vettem a bőröndömet és azonnal eljöttem. Marinak csak mondom, de el se búcsúztunk, mert egyébként rá megint pipa vagyok. 
                    Ugyanis péntek este telefonál, hogy a székesfehérváriak egyik csapatába kellenék, és ő gondolta, hogy menjek. Nem először fordul elő, hogy Mari a tudtom és beleegyezésem nélkül intézi a dolgaimat. Hezitálás után csakis a jó kapcsolat erősítése miatt rámondtam, hogy jó, rendben, ismerem azokat a lányokat is, meg lehet próbálni, szintem alatti haladóban könnyebbek a rejtvények. Így is pakoltam, bőröndbe, de most úgy éreztem, fölrobbanok a dühtől és átfutott a fejemen, hogy ez egész este így lesz, egyáltalán senkivel nem akartam beszélni. 
                     Ha nem találkozom Évával a busznál és nem ülünk együtt, nem nyugtat le nyolcvan éves bölcsességével, aztán nem beszélgetünk egész hazáig, talán kapok egy újabb infartust. És megint bejött az elfeledettnek érzett gondolat, hogy az lenne a jó!
                     Marival megint ötszázszor közöltem, többé nem ugrom be semmilyen csapatba, a tavalyi és az idei rossz tapasztalatok miatt (múlt héten is írtam, kértek, aztán visszavonták). Mari nem is lepődött meg túlságosan, nyilván belegondolt a fölösleges intézkedésébe. Alhatott aztán este egyedül a szobájában, mert szerintem csak azért csinálta ezt, hogy ne legyen egymaga este a szobában. Másrészt ronda családi vonás, hogy kívülre mindenkinyalizik, én "csak" a testvére vagyok, hogy nekem mi lenne a jó, azt ő mindig "tudja".
                       * A slusszpoén most jön, már fenn vannak az eredmények, potenciális csapatomba találtak beugrót, de csak a 7. helyen végeztek, Mari a sajátjával (ami szintén "rangján aluli", mert haladó) csak a hatodik. Egyéniben ugyan persze hogy lenn voltam, csak négyen voltak már utánam. Az összlistában azonban a 8.-ról csak egyet mentem hátra, a 9. helyen vagyok, utánam nagy riválisom (aki a szfv-i csapatban szemét volt), Mari meg a tizenharmadik. HURRÁÁÁÁ!!!! mégis van ISTEN!
                   

2018. június 8., péntek

Dzsembori Cegléden

na hát lehet, hogy nem pontosan dzsembori ez, az anno a cserkészek banzája volt és van most is, de Klári a fesztivált folyton dzsemborinak mondta, s mivel a lényege ugyanaz, én is így hívom. Régi iskolai teljesítménytúrára emlékeztett.
                          Szerdán, a KESZE túranapján fél 8-kor már gyülekeztünk a Nyugatiban. Több mint százan voltak tőlünk, emiatt a fesztivált rendező Decathlontól ingyen kaptuk a feliratos pólót. 
                          Az állomáson kiszállva többen a lift felé indultukn a lépcső helyett, de bár inkább utóbbit választottam volna. Hatan fértünk be a 8 fő kiírás helyett, termetes korombéliek. Indulás után három másodperccel megállt a lift. Itt is megtapasztalhattam, miként csinál az ember a bolhából elefántot. Megnyomtuk a vészcsengőt, jelentkezett egy hang, többen beleordították, hogy itt rekedtünk, szabadítást kértünk. Mindjárt megy a mentőosztag, volt a válasz. De folyamatosan ment a duma, hiába mondtam egy idő után, nem kellene beszélni, iszonyúan fogy a levegő. Felnőtt emberek, de csak nem értik, ment tovább a duma, főleg arról, hogy fogy a levegő. Ismét mondtam, nem kéne, a beszéd gyorsan fogyasztja az oxigént, amellett pánikot kelt, de továbbra is poénkodtak. Akkor mindenki Klárit hívta, de ő addigra a helyszínen volt akkor, különben is fölösleges volt őt hívni, ha úgyse tud segíteni, emellett biztos lehetett számítani a mentőakcióra. Az egyetlen, aki velem együtt hallgatott, szerintem klausztrofóbiás vagy legalábbis pánikos volt, kussolt. Hát elég sokat vártunk, fél órát minimum, de aztán azt a megjátszott sikítozást - én álltam legkívülebb, én szabadultam ki először, és már a cserfesektől menekültem.
                    A helyszínen már folyt a regisztráció, megkaptuk a pólót, a pontgyűjtő füzetecskét, aztán mindenki mehetett, amerre látott, iszonyú volt a tömeg, de azért eloszlott a nagy parkban. 
                   Én, bízva labdázó készségemben és emlékezve, hányszor rúgtam már rüszttel és belső lábéllel vissza kölyköknek az elgurult labdát, most mégse sikerült a nyolc focilabda közül csak hetet berúgni. Mentem a baseballhoz, azt mindkettőt berúgtam, kaptam két pecsétet. 
                      A próbálkozásokhoz sorba kellett állni, mindig azt néztem, hol vannak legkevesebben. Érdekes volt a népi játékok helyszín, ott babzsákot kosárba dobálni, köveken egyensúlyozni, pózna körül keringő labdát ütögetni, minden jól ment. 
                    Zenét és táncot hallva a táncterasz felé igyekeztem, s rögtön le is szambáztam is. Három szám után jártak pontok, mentem tovább. A hulahopp karikákat nem feltétlenül derékon, hanem karon lehetett pörgetni, no ez se volt könnyű két percen át, de csak akkor járt pont. 
                    Volt külön Decathlon játék, ezt nem a pontfüzetbe pontozták, adatokat írtak föl, majd postán küldik, ha sorsolásnál valaki nyer. Jógánál faállást kellett csinálni, utána evezőpad volt és még valami egyszerű, amire nem emlékszem. 
                   Hát ezzel az idő szépen fogyott, a nap egyre melegebben sütött, szerencsére a nagy parkban elég magas fák voltak. Ittam egy szörnyű kávét (tasakosat adtak), és kaptunk salátakeveréket kevés öntettel kis pikszisekben, ez jó volt. 
                   Kávéivás közben találtam Zsuzsira, aki a Rummiból ismerős, mondja, hogy van dodzsem, na arra én is akarok nevezni. De még előbb átmentem pingpongozi az iskolába, ahol géppel és társsal is lehetett játszani. A társas nem sikerült, az adogatós gépnél igen, hát sajnos legalább harminc éve már nem pingpongoztam, de nagyon szerettem. 
                   A dodzsem volt az utolsó, mert hiába szerettem volna még később is táncolni, a bokám nagyon megfájdult, már alig vonszoltam magam. Akkor tekéztem egyet, taroltam is rögtön, de nem kellett szabályosan, mondta a fiatal srác. Más állomásokon is fiatalok voltak, az iskolából rendelhették őket oda, hogy segítsenek a szépkorúaknak. Egyébként az összes próbálkozásra többször is be lehetett nevezni, de csak ott volt érdemes, ahol nem állt hosszú sor, mert jól fogyott az idő közben. 
                   Még beszélgettem egy gyógytornásszal, ezért nem járt persze pont, inkább csak pihenni akartam, és ő is pihent már. 
                   Az első 21 pecsétért járt egy hideg ásványvíz, el is kértem, mert kifogyott, amit otthonról hoztam. A 40. pont megszerzésével lehetett ezt az emléklapot szerezni. A képen, melyet már az uszodai öltözőben csináltattam, addig nem volt rá alkalom és ember, aki levegyen, egyúttal látható a feliratos póló is.



                         Az eredményhirdetést többen bundának nevezték, mert százéves, alig menni tudó bácsi nyert első díjat, egy másik pedig mindjárt három lappal is jelentkezett és mind tele volt pecsétekkel. Hogy csinálta? engem nem érdekelt, mikor a mi kategóriánkat nézték és én nem voltam benne a 40 pontommal, átsétáltam az uszodába. 
                        Nem tudom, milyen gyógyvíz, az is lehet, hogy csak termál, és a kettő nem ugyanaz, de nagyon jólesett beleülni, félóránál tovább nem mertem, lezuhanyoztam, majd irányt vettem a pályaudvar felé. Elnéztem két keresztutcát, de ennek köszönhettem, hogy egy utcára jócskán lelógó fáról vérszínű finom meggyet dézsmálhattam. Kicsit odébb olyan világos színű meggy volt, mint a sárgacseresznye, azt is gondoltam, de megkóstolva meggy volt, és meg volt érve. Nagyon jól esett a két marok gyümölcs, aztán visszamentem a strandsarokra, onnan már a jó útra tértem, az állomásra. 
                      Ott sem találkoztam senki ismerőssel, és ez most, ilyen fáradtan, meglehetősen jólesett. 

2018. június 4., hétfő

Halálian jó hétvége!:-)

azt hiszem, régen írhattam már le ilyen jól sikerült két napot. Pénteken ugyan még gondolkoztam, elmenjek-e a békéscsabaira, lévén hogy drága Viktorunk a rejtvényszerkesztő. Mikor nem tudok dönteni, használom a dolog megszavaztatását, persze magammal. Két egyforma cédulára írom a nemet és az igent, egész apróra hajtogatom, ledobom valahová. Később fölveszem, így döntve el, melyik utat válasszam. 
                    Azért pénteken megvettem előre a vonatpót- és helyjegyet az IC-re. Megjegyzem, az automatánál vásárlásnál nagyon észnél kell lenni, ha nem azon az állomáson veszi meg az ember, arra is figyelni kell, melyiket üti be a gépbe. Az érintőképernyőt én már harminc éve ismerem, nem ez a baj, hanem ha nem működik rendesen. Így sikerült most is dupla jegyet vennem, még meg is lepődtem. De, mint Szolnokon kiderült, ez a dolog mégis jól sült el. Éva asszony ott szállt fel és nem volt csak pótjegye, de az IC kocsiba szállt be. Ugyan átmehetett volna a hátsó vagonok egyikébe, ahol már nem kell hegyjegy, de mivel épp ott voltam és épp mondtam, ha akar, ülhet ide, a jegy meg van véve, itt a bizonyíték. Ott maradt és még ki is fizette:-) 
                    Mester fokozatú, és a fenn maradt egy órát egy rejtvény átnézésével töltöttük, melynek én csak a háromnegyedét tudtam megcsinálni. Na, ez egész jó, mondta, majd megpróbálta a hiányzó részeket ő is kitölteni, és beletört a bicskája, na ezt se, azt se tudom. Büszke lettem. 
                    A versenyről kevésbé érdemes beszéli, volt közülünk, aki nem is versenyzett, most néztem meg a listát. Mivel ott volt, feltételezem, hogy a helyszínen tudta meg, Viktor az elkövetője a feladatoknak, és nem akart másfél órát szenvedni. Mi szenvedtünk, én ugyan csak száz körüli hiányossággal zártam, de Mari alig valamit tudott beírni, és még az övénél is voltak rosszabbak. 
                    Ők el is viharzottak a fél 5-ös gyorssal, hogy hazaérjenek Siófokra, mi maradtunk, elhoztuk a rejtvénylapokat. 
                    Közben Gabi megkörnyékezett, hogy a jövő heti balassagyarmati versenyen lennék-e velük csapattag, merthogy Éva, akinek egyébként is pokoli a természete, olyan erőszakos, mint egy villanyoszlop, nem jelentkezett vasárnap, nem is írt, nem is telefonált, és még a kezdésnél sem volt ott. Gondoltuk, nem is jön már. Megint hagytam magam rábeszélni, bár többször megígértem magamnak, soha többé nem csapatolok, de legalábbis ez évben még nem, és jövőre is meggondolom. A végén annyira kérlelt Gabi, hogy bevállaltam. Évike a verseny kezdése után 10 perccel megjelent, jelentkezett a feladatokért, majd utolsóként végzett háromszáz hibával. Utána pedig azonnal régi csapattagjaira, Pistinek és Gabinak esett a jövő hétvégi programot illetően. Úgyhogy Gabi odajött és szégyellősen lesztornózta az én részvételemet, mivelhogy én Évával együtt nem csapatolhatok haladóban, mindkettőnk jelölt. Én nem bántam, de azért egy kis tű bennem maradt, hogy na lám, tényleg kár bármit vállalni, úgyse lesz jó vége. Míg az eredményhirdetésre vártunk, a másik asztaltól átszólt egy jelölt, hogy van-e csapatom másnapra. Nincs, de nem is kéne, mert Siófokon lesz a rummicub első versenye, mondtam.  A fene ezeket, hogy mindig szamárnak néznek, ha ló nincs kéznél. 
                     A vonatban együtt utaztunk jó páran, a négyes ülésen Gabi, Piusz és Pisti, akik hárman együtt úgy megkacagtattak, hogy már az oldalamat fogtam. Úgy látszik, a pasiknál nincs korhatár az udvarlási versenyben, de nekem is jólesett, mert a nőkkel sosem éreztem jól magam. Vagy nyafkák, vagy unalmasak, vagy főznek, vagy szidnak valakit, esetleg depisek a világgal szemben. 
                     Jó későn és jó fáradtam értem tehát haza, volt fél tíz is. Mari már a helyszínen megkért, a jövő heti verseny szombat éjszakájára szerezzek neki helyet, mert akkor már ráér csapatolni. Itthon, épp csak megérkezve a meghagyott szendvicsemet ettem, mikor hívott és már kérdezte, hogy na írtam-e nekik. Jó fej, ő nem gondoskodik előre. De megértő vagyok ezúttal, mert a vasárnapi Rummiverseny szervezésével már tele volt a töke. Még a nemrég meghalt Judit helyett kell most mindent nekik csinálnk, és persze Mari mindig olyan volt, a lehető legtöbbet vállalta magára, mert - úgymond - senki nem tud semmit. 
                    A rummiverseny nagyon izgi volt, már a pályaudvaron találkoztam a Kabán megismert druszámmal, jól elbeszélgettünk. Csábított ingyenes táncklubba, de egyelőre nem mondtam igent, csak fölírtam a címet. 
                    Az eredményem nyolc körből 2 nyerés, és mindkét négyes körbena 2. voltam pontszámilag is. Jó volt a vendéglátás is, rengeteg sütemény és szendvics mellett még meggyet és cseresznyét is hoztak. 
                    Este még segítettem Marinak csomó dolgot hazacipelni. Na ilyenkor az van, amit már máshol is tapasztaltam. A maradékból, akár kaja, akár pia, akármi más, minden szervező annyit visz el, amennyit bír, és mindig sokkal többet rendelnek. Miután bejáratos vagyok a kis kuckójukba, ahová az ismeretlenek nem, láttam, mennyi fölösleges dolgot vettek még, például kuglófot, olyan aprósütiket, melyeket Mari otthon szokott falatozni, haza is vitte. 
                   Az este 7 órás vonattal jöttem, álltam Székesfehérvárig a peronon, szerencsére annyi helyem még volt az ajtó mellett, hogy Kern könyvét olvasgassam. De ha nem száll le Székesfehérváron egy utas és nem szabadul föl egy hely, nem tudom, mit csinálok a fennmaradó egy órában állva. Akkor kipihentem magamat, ma pedig mentem a zenés tornára. Mivel nyűglődik Klári is, csak kb. felét tartotta meg az órát, azt is ülve. No, azért ez is fárasztó volt.